Karácsony 2009

  2009.12.02. 00:02

 

Teljesen más, és mégis furcsamód ismerős volt ez… Legalábbis az általam megszokott téli ünnepekhez képest, melyeket többnyire Amerikában vagy Nyugat-Európa valamely országában töltöttem halandó és halhatatlan éveim során. Bár az örök világosság és a pezsgő éjszakai élet Japánban ugyanúgy jelen volt, mint bármely nagy nyugati városban, maga a hangulat mégis más volt. Talán a keleti kultúra tette, a sok sötéthajú, mandulaszemű, hasonló, ám mégis egyedi halandó nyüzsgése a neonfényárban úszó utcákon? De talán csak belőlem veszett ki az ünnepi hangulat, mely, az igazat megvallva, soha nem is eresztett erős gyökereket. Talamascás éveim alatt ugyan sok karácsonyi ünnepségen vettem részt, s a rend próbálta tagjait családként kezelni, ám ezeket az alkalmakat sosem éreztem igazán magaménak. Vagy, hogy divatosan fejezzem ki magam, ez nekem nem jött át. Pedig néha tényleg vágytam rá.

- David! – a nevemet meghallva kizökkentem a majdnem mélabúsba átcsapó elmélkedésemből, és felnéztem.

- Igen, Lestat? – kérdeztem alkotómtól, aki türelmetlenül állt előttem, két sálat tartva elém.

- Melyik? – nyújtotta felém mindkettőt egyszerre.

- Csak egy leheletnyi színeltérés van a két lila között… - járattam a szemem oda-vissza a két sál között fejcsóválva. Ittlétünk alatt jó párszor megfordult a fejemben, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet a Talamasca elől Japánban bujkálni. Tokióban, világváros ide vagy oda, még így is nagyrészt kitűntünk a sokaságból, főleg Lestat, az arany sörényével, és az egyre többet felbukkanó régi énjével, aki, ha épp rájött, sehogy sem bírt volna feltűnés nélkül akár végigmenni az utcán.

- Pontosan ez a problémám! – helyeselt Lestat, ignorálva az unott hangnemem.

- Akkor talán vedd meg mindkettőt? – ajánlottam fel neki opcióként, mire arca egyből felderült, és elégedett képet vágva elmasírozott a pénztár felé. Eközben én körbejárattam tekintetem az üzletben a többiek után kutatva, ám ők már kint álltak a kirakat előtt. Én is arrafelé vettem az irányt, s az ajtónál Lestat is utolért, karján egy helyes szatyorral.

- Lestat, az emberek karácsonykor általában egymásnak vásárolnak ajándékot, és nem saját maguknak. – csóválta a fejét Merrick mosolyogva.

- Én is tudom… de… más hely, más szokás. – vágta rá Lestat dölyfösen.

- Tulajdonképpen annak ellenére, hogy Japánban javarészt inkább a párok ünneplik a karácsonyt, az ajándékozás szokása itt is évről évre jobban teret hódít, úgyhogy… - fogtam bele a kultúra magyarázatába, ám Lestat félbeszakított:

- David, ne légy ünneprontó! – s mondta mindezt olyan hangnemben, mintha valami profán dolgot említettem volna, én pedig engedelmesen befogtam.

- Engem érdekel. – szólt Louis csendesen, én pedig hálásan biccentettem felé. Louisra mindig számíthattam. Na jó, majdnem mindig.

- Akkor majd elolvasod az interneten! – torkollta le őt is Lestat, és elindult, hátrahagyva minket. Louis és én nagyot sóhajtva utána indultunk, ám Merrick nem mozdult, így mi is visszafordultunk felé. Louis kérdő tekintettel lépett mellé.

- Szerintem próbáljuk ki… ezt a fajta karácsonyt, úgy értem. – pontosított Merrick körbenézve, a körülöttünk levők elméit szondázva. – Hogy is nevezik ők, deeto?

- Hm, miért ne? – adta be a derekát Louis, talán túl könnyen is, mire Merrick, a többi pár példáján felbuzdulva Louis mellé lépett és belekarolt. Louis pedig, némi tétovázás és egy kis pirulás után, hosszú sálja egyik végét Merrick nyaka köré tekerte.

Fellobbanó féltékenységgel néztem párosukat, ahogy elindultak Lestat felé, aki türelmetlenül várt ránk. Nem volt mit tenni, Merrick Louist választotta, hát bele kell törődnöm. Hadd legyenek a fiatalok boldogok – gondoltam egy rezignált sóhaj kíséretében és hirtelen ismét idősnek és magányosnak éreztem magam. De – próbáltam pozitív mederbe terelni a gondolataim csapongó árját – legalább Lestat itt van nekem, és kezd újra régi önmaga lenni. A gondolaton elmosolyodva elindultam én is utánuk. Lestathoz érve barátságosan átkaroltam a vállát, mire kérdőn felhúzta a szemöldökét, majd rám villantotta kópés mosolyát.

- Jól van, öregem. – karolta át a derekam, és elindult az oldalamon. – Nincs mit tenni, ha már te is ilyen hangulatban vagy. – mosolygott tovább, és egy hosszú sétányhoz navigált minket, ahol a kopár fákon mint millió apró csillag világítottak az izzósorok.

- Megér egy misét, hn? – lehelt egy gyors, hideg csókot arcomra, majd kisfiús mosollyal kacsintott és húzott magával a sétányon őgyelgő párok közé. Én pedig meglepetésemben hagytam, hadd vigyen, ahova akar, kénye-kedve szerint, engedve nem csak az ő szeszélyének, hanem a pillanat varázsának is. Néha én is elengedhetem magam.

Valahonnan könnyed zene szólt, aláfestésül a látványnak. S mi négyen a szállingózni kezdő hópelyhek és izzóktól tündöklő fák által szegélyezett sétányon ballagtunk tovább kart karba öltve, messze Amerikától, New Orleanstól, (és remélhetőleg a Talamascától), élvezve egymás közelségét, és átadva magunkat az ünnep szellemének.