Anne Rice: Armand, a v�mp�r (r�szlet)

H�ZUNK HOSSZ�, MAGAS porteg�ja, a k�zponti csarnok, t�k�letes �s gy�ny�r� hely volt a hal�lra. Semmi sem volt benne a sz�nes k�r�ket, hajladoz� vir�gokat, pici madarakat form�z�, nagyszer� m�rv�ny mozaikpadl�n k�v�l.
Mienk volt az eg�sz mez�, egy sz�k sem akad�lyozta, hogy meg�lhess�k egym�st.
R�rohantam az angolra, miel�tt megfogalmaz�dhatott volna bennem a felismer�s, hogy m�g nem vagyok valami j� a kardv�v�sban, sose volt �rz�kem hozz�, �s fogalmam sincs, mit akarna most t�lem a Mester, mit tan�csolna, ha itt lenne?
Vakmer� d�f�seimet Lord Harlech olyan j�tszi k�nnyeds�ggel h�r�totta, hogy el kellett vesz�tenem a b�tors�gomat. M�r azt fontolgattam, hogy kif�jom magamat, �s esetleg el is futok, amikor sz�les k�r�vben meglend�tette a t�r�t, �s megv�gta a bal karomat. A v�g�s cs�pett, �s feld�h�tett.
Megint r�rontottam, �s ez�ttal nem csek�ly szerencs�vel siker�lt eltal�lnom a tork�t. Csak egy karcol�s volt, m�gis patakzott a v�r az angol tunik�j�ra, �s ett�l legal�bb annyira d�hbe gurult, mint �n att�l, hogy megszabott.
- Poklok �tkozott kis �rd�ge! - mondta. - Im�dtattad magadat, hogy tetsz�sed szerint megny�zhass �s feln�gyelhess! Meg�g�rted, hogy visszaj�ssz!
Egy�bk�nt eg�sz p�rbajunk alatt �gy handaband�zott, mintha sz�jal�sban kellene legy�zn�nk egym�st.
- Gyere, gyal�zatos angyalka! Ki fogom t�pni a sz�rnyaidat! - mondta.
Gyorsa kit�r�sek sorozat�val k�nyszer�tett h�tr�l�sra. Megbotlottam, elvesz�tettem az egyens�lyomat, �s elestem, de siker�lt felt�p�szkodnom, �m el�bb m�g, t�rdel� helyzetemet kihaszn�lva siker�lt megsz�rnom, vesz�lyesen k�zel a herezacsk�j�hoz, amit�l megt�ntorodott. R�rohantam, tudva, hogy semmit sem nyerhetek azon, ha tov�bb ny�jtjuk a dolgot.
Kit�rt a peng�m el�l, kikacagott, �s ism�t megcsapott a t�rrel, ez�ttal az arcomon.
- Diszn�! - h�r�gtem. Sose tudtam, hogy ennyire hi� vagyok. Pont az arcomat! Megv�gta! Az arcomat! D�lt bel�le a v�r, ahogy fejsebekb�l szokott. Elfelejtettem a p�rbajoz�s minden el��r�s�t, nekiestem, eszel�s d�hvel kaszaboltam a leveg�t a kardommal. � l�zas f�rges�ggel h�r�tott, hogy jobbr�l, hol balr�l. Lebuktam, a has�ba d�ftem a t�r�met, azt�n f�lfel� r�ntottam a peng�t. Csak a d�san aranyozott b�r�v �ll�totta meg az ac�lt.
H�traugrottam, miel�tt egyszerre vagdoshatott volna �ssze t�r�vel �s kardj�val. Ekkor elejtette a k�t fegyvert, �s �szt�n�sen a t�tong� sebhez kapott.
T�rdre esett.
- V�gezz vele! - ki�ltotta Riccardo, aki eddig nem avatkozott bele. M�ris t�k�letes �riember volt. - Most v�gezz vele, Amadeo, vagy �n teszem meg! Gondolj bele, mit m�velt a fedel�nk alatt!
F�lemeltem a kardomat.
Az angol v�ratlanul f�lmarkolta v�res kez�vel a saj�t kardj�t, �s megvillantotta, pedig k�zben egyfolyt�ban ny�g�tt �s sziszegett a k�nt�l. F�lemelkedett, fel�m iramodott. H�traugrottam. Harlech t�rdre rogyott. Rosszul volt, didergett. Elejtette a kardot, �s felhas�tott has�ra szor�totta a kez�t. M�g nem halt meg, de m�r nem b�rt k�zdeni.
- �, Istenem! - mondta Riccardo. Megmarkolta a t�r�t, de l�that�lag nem b�rta r�sz�nni mag�t, hogy belev�gja a fegyvertelen emberbe.
Az angol az oldal�ra henteredett, �s felh�zta a t�rd�t. M�ly l�legzetet vett. Borzaszt�an szenvedett, �s tudta, hogy hal�l�n van.
Riccardo el�rel�pett, �s Lord Harlech mell�re illesztette a kardja hegy�t.
- Hagyd, �gyis haldoklik! - mondtam. �m Harlech m�g mindig l�legzett.
Meg akartam �lni, komolyan meg akartam! De h�t lehetetlen meg�lni valakit, aki ilyen nyugodtan fekszik, �s ennyire b�tor.
Tekintete megl�gyult, b�lcs �s �lmodoz� lett.
- H�t itt lesz v�ge -mondta olyan halkan, amit Riccardo tal�n nem is hallott.
- Igen, itt - mondtam. - V�gezd be �gy, ahogy nemesemberhez illend�.
- Amadeo, ez k�t gyermeket �lt meg! - figyelmeztetett Riccardo.
- Vedd fel a t�r�det, Lord Harlech! - parancsoltam. Fel�je r�gtam a fegyvert, egyenesen bele a mark�ba. - Vedd f�l, Lord Harlech! - ism�teltem. A v�r belefolyt az arcomr�l a nyakamba. Cs�pett �s viszketett, ut�latos volt. Szerettem volna let�r�dni, de itt kellett bajl�dnom az angollal.
A h�t�ra henteredett. Sz�j�b�l �s has�b�l d�lt a v�r. Az arca nedvesen csillogott, �s h�r�gve zih�lt. Megint fiatalnak l�tszott, olyan fiatalnak, mint mikor megfenyegetett, hossz�ra n�tt fi�nak, rengeteg l�ngv�r�s hajjal.
- Gondolj majd r�m, ha izzadni kezdesz, Amadeo! - mondta halkan �s rekedten. - Gondolj majd r�m, ha meg�rted, hogy a te �letednek is v�ge!
- Sz�rd m�r �t! - s�gta Riccardo. - Ezzel a sebbel k�t napig is haldokolhat!
- Neked viszont nem lesz k�t napod - zih�lta a padl�r�l Lord Harlech. - A m�rgezett ac�l nem hagy annyit. �rzed m�r a szemedben? �g a szemed, mi, Amadeo? A m�reg belemegy a v�rbe, �s els�nek a szemet t�madja meg. Sz�d�lsz?
- Te fatty�! - mondta Riccardo. Beled�fte az angolba a rap�rj�t, egyszer, k�tszer, h�romszor. Lord Harlech fintorgott. Szemh�ja megremegett, ok�dott m�g egy adag v�rt, azt�n meghalt.
- M�reg? _ suttogtam. - M�reg volt a peng�n? - �szt�n�sen kaptam a karomhoz, amelyet az angol megv�gott. �m az arcomon volt a m�lyebb seb. - Hozz� ne ny�lj a kardj�hoz vagy a t�r�hez! M�rgezett!
- Ugyan m�r, hazudott. Gyere, hadd mosdassalak meg - mondta Riccardo. - Ne vesztegess�k az id�t.
Megpr�b�lt kivonszolni a porteg�b�l.
- Vele mit csin�lunk, Riccardo? Mit csin�lhatunk? Egyed�l vagyunk, a Mester n�lk�l. H�rom halott van a h�zn�l, tal�n t�bb is.
M�g besz�ltem, l�p�seket hallottam a nagyterem k�t v�g�b�l. Sorra osontak el� rejtekhelyeikr�l a kisfi�k, �s vel�k az egyik tan�r, aki nyilv�nval�an elb�jtatta �ket.
Ellentmond�sos �rz�sek tusakodtak bennem. �m ezek mind gyerekek voltak, a tan�r pedig fegyvertelen, egy gy�moltalan tud�s. A nagyfi�k mind h�zon k�v�l voltak, szok�sunk szerint. Legal�bbis �gy k�pzeltem.
- Gyertek, el kell vinn�nk �ket valami rendes helyre! - mondtam. - Ne ny�ljatok a fegyverekhez! - Intettem a kicsiknek. - Gyertek, bevissz�k a legszebb h�l�szob�ba. �s a fi�kat is.
A kicsik nagyon igyekeztek a seg�ts�gemre lenni, de n�h�nyan els�rt�k magukat.
- Seg�tsen kegyelmed is! - mondtam a tan�t�nak. - De �vakodj�k a fegyverekt�l! - Eszel�s r�m�lettel meredt r�m. - Komolyan besz�lek! Meg vannak m�rgezve.
- Amadeo, hiszen te csurom v�r vagy! - rikoltotta. - Mif�le m�rgezett fegyverek? Uram, irgalmazz!
- Jaj, hagyja m�r abba! - mondtam. Azt�n egyszer csak nem b�rtam tov�bb er�vel. Riccardo mag�ra v�llalta a holtakat, �n pedig berohantam a Mester h�l�szob�j�ba, hogy bek�ssem a sebeimet.
Belebor�tottam az eg�sz kancs� vizet a mosd�t�lba, �s f�lmarkoltam egy kend�t, hogy el�ll�tsam a nyakamat �s az ingemet �ztat� v�rt. Undok ragacs! Majdnem �sszeestem, annyira sz�d�ltem. Az asztalba kapaszkodtam. Nem szabad beugranom annak, amit Lord Harlech mondott. Riccard�nak van igaza. Ezt az eg�szet a m�regr�l Lord Harlech tal�lta ki. M�g hogy m�rgezett penge!
De mik�zben ezzel a mes�vel nyugtatgattam magamat, r�n�ztem a jobbomra, �s most fedeztem fel a kezem fej�n azt a karcol�st, amelyet v�lhet�leg a rap�rja ejtett. A kezem felp�ffedt, mintha m�rges rovar sz�rta volna meg.
Megtapintottam a karomat �s az arcomat. Ott is dagadt: k�v�r hurk�k szeg�lyezt�k a v�g�sokat. Ism�t elsz�d�ltem. Cs�p�g�tt a verejt�kem a mosd�t�l borpiros viz�be.
- �, Istenem, mit m�velt velem ez az �rd�g! - Ahogy elfordultam, a szoba megd�lt, azt�n hull�mzani kezdett. Megt�ntorodtam.
Valaki elkapott. M�g azt se l�ttam, ki az. Pr�b�ltam kimondani Riccardo nev�t, de a nyelvem megdagadt.
A hangok �s a sz�nek forr�, l�ktet� maszatba folytak �ssze. Azt�n d�bbenetes �less�ggel l�ttam a Mester �gy�nak h�mzett baldachinj�t. Riccardo �llt mellettem.
Gyorsan �s valahogy k�ts�gbeesetten besz�lt, de nem �rtettem, mit mond. Mintha valamilyen idegen nyelvet haszn�lt volna, sz�p, nagyon dallamos �s kedves nyelvet, �m egy sz�t sem h�velyezhettem ki bel�le.
- Melegem van - mondtam. - �gek. Olyan melegem van, hogy az kib�rhatatlan. V�zre van sz�ks�gem. Tegy�l be a Mester f�rd�j�be.
Mintha egy�ltal�n nem hallotta volna, csak esdekelt tov�bb. Keze meg�rintette a homlokomat, �s a keze �getett, igen, a sz� szoros �rtelm�ben meg�getett. K�ny�r�gtem, hogy ne ny�ljon hozz�m, de nem hallotta, �s �n sem hallottam! Besz�lni akartam, de t�ls�gosan nagy �s t�ls�gosan neh�z volt a nyelvem. Azt akartam, ki�ltani: r�d ragad a m�reg!, de nem b�rtam.
Behunytam a szememet, �s lebegni kezdtem. L�ttam egy nagy, szipork�z� tengert, a tarajos hull�mokat, t�l a Lido sziget�n. Gy�ny�r� volt a d�li naps�t�sben. Ezen a tengeren lebegtem, tal�n egy kis ladikban, vagy tal�n csak a h�tamon. Mag�t a vizet nem �reztem, de �gy r�mlett, semmi sem v�laszt el a szel�den g�rget�, magas hull�mokt�l. Nagy, lusta hull�mok voltak, hol felemeltek, hol leejtettek. Fens�ges v�ros t�nd�k�lt a t�voli parton. El�sz�r azt hittem, Torcello, s�t Velence, mert valamik�nt megfordultam, �s a sz�razf�ld ir�ny�ba lebegtem. Azt�n l�ttam, hogy sokkal nagyobb Velenc�n�l, t�hegyes, t�kr�s tornyai vannak, �s mintha mindenest�l ragyog� krist�lyb�l csiszolt�k volna. De gy�ny�r� volt!
- Oda megyek? - k�rdeztem.
A hull�mok r�m borultak, de nem fullaszt�n, hanem ink�bb mint egy f�nyb�l sz�tt, csendes, neh�z takar�. Kinyitottam a szememet. L�ttam a magasban a tafota baldachin v�r�ss�g�t, l�ttam a v�r�s �gyf�gg�ny�k arany rojtj�t, v�g�l megl�ttam Bianca Solderinit, kez�ben kend�vel.
- Nem volt el�g m�reg a peng�ken, hogy meg�lj�n - mondta. - Csak megbeteg�tett. Most pedig figyelj ide, Amadeo: csendes er�vel kell besz�vnod a leveg�t, el kell hat�roznod, hogy legy�z�d a betegs�get, �s meggy�gyulsz. Mag�t a leveg�t kell k�rned, hogy tegyen er�ss�, �s b�znod kell benne, hogy ez �gy is lesz. M�lyen, lassan l�legezz, igen, pontosan �gy; tudatos�tanod kell magadban, hogy a m�reg t�vozik a verejt�keddel, nem szabad hinned ennek a m�regnek, �s nem szabad f�lned t�le.
- A mester tudni fogja - mondta Riccardo. Ny�zottnak, boldogtalannak l�tszott, a sz�ja reszketett. Szeme k�nnyben �szott. Rossz jel! - Valahogyan meg fogja tudni. Mindent tud. A mester f�lbeszak�tja az �tj�t, �s hazat�r.
- Mosd le az arc�t - mondta Bianca nyugodtan. - Mosd le az arc�t, �s maradj csendben. - Milyen b�tor volt!
Megmozd�tottam a nyelvemet, de nem tudtam szavakat form�lni vele. Azt szerettem volna mondani, hogy mondj�k meg, mikor megy le a nap, mert az ut�n, csakis az ut�n j�het a Mester. Es�ly, az k�ts�gtelen�l van. De csup�n akkor. Napsz�llat ut�n megjelenhet a Mester.
F�lreford�tottam a fejemet, elford�tottam t�l�k az arcomat. A vizes ruha �getett.
- Csak csendesen, nyugodtan! - intett Bianca. - Sz�vd be a leveg�t, �gy ni! �s ne f�lj!
Hossz� id� telt el �gy, a tudat felsz�ne alatt lebegve. H�l�s voltam, ami�rt a hangjuk nem �les, �s az �rint�s�k nem is olyan borzaszt�. De az izzad�s rettenetes volt, �s majd meghaltam, �gy v�gytam a h�v�ss�gre.
H�nykol�dtam, �s egyszer megpr�b�ltam felkelni, de azonnal rosszul lettem, annyira rosszul, hogy h�nytam. Nagy megk�nnyebb�l�s volt, mikor visszatettek az �gyba.
- Fogd a kezemet! - mondta Bianca. �reztem, ahogy ujjai a kezemet karmolj�k, kicsi ujjacsk�k, �s milyen forr�k, ugyanolyan t�zesek, mint minden, gyehennaforr�k, de most t�ls�gosan beteg voltam, hogy a pokolra gondoljak, t�ls�gosan beteg voltam, nem �rdekelt semmi azon k�v�l, hogy a belemet is beleh�nyjam egy t�lba, �s eljuthassak valahova, ahol h�v�s van. �, nyiss�tok m�r ki az ablakot, az se �rdekel, ha t�l van, csak nyiss�tok m�r!
Jelent�ktelen bossz�s�gnak t�nt, hogy meghalhatok. Sokkal fontosabbnak �reztem, hogy jobban legyek, �s cseppet sem �rdekelt a lelkem vagy a m�svil�g.
Azt�n hirtelen megv�ltozott minden.
�reztem, hogy emelkedek, mintha valaki a fejemn�l fogva h�zna ki az �gyb�l, �s �t akarna r�ntani a v�r�s baldachinon, azt�n pedig a szoba mennyezet�n. Valahonnan a mennyezetr�l n�ztem le, �s d�bbenten l�ttam magamat, ahogy fekszem az �gyon. �gy l�ttam magamat, mintha nem lett volna mennyezet, ami akad�lyozzon a l�t�sban.
Nem is gondoltam, hogy ilyen gy�ny�r� vagyok. J�l �rtsd meg, ez teljesen szenvtelen t�nymeg�llap�t�s volt. Nem ujjongtam a sz�ps�gemt�l, csak annyit gondoltam: milyen gy�ny�r� ez a fiatal fi�, hogy elhalmozta aj�nd�kaival az Isten! N�zd, mily hossz�, t�r�keny a keze, n�zzed haj�nak m�lyv�r�s csill�m�t! Ilyen voltam mindig, �s nem tudtam, nem gondoltam r�, �s nem foglalkoztam vele, milyen hat�ssal lehet azokra, akik l�tnak, m�g �ts�t�lok az �leten. Nem hittem h�zelg�s�knek, len�ztem szenved�ly�ket. M�g a Mestert is mag�t �ltat�, gy�nge l�nynek tartottam, ami�rt megk�v�nt. De most m�r meg�rtettem, mi�rt zavarodtak meg t�lem. Az a fi�, aki az �gyon haldokolt, az a fi�, akit k�nnyeket ontva sirattak ebben a nagy szob�ban, az a fi� mintha mag�t a tisztas�got �s az ifj�s�got testes�tette volna meg, aki most b�cs�zik az �lett�l.
Csak azt nem �rtettem, hogy mi�rt van ez a z�rzavar a szob�ban? Mi�rt s�r mindenki? L�ttam az ajt�ban egy papot, akit egy k�zeli templomb�l ismertem; azt is l�ttam, hogy a fi�k vitatkoznak vele, nem merik az �gy k�zel�be engedni, ahol fekszem, nehogy megijedjek. Olyan felesleges felhajt�snak t�nt. Mi�rt t�rdeli a kez�t Riccardo? Mi�rt szorgoskodik �gy Bianca a borogat�s�val, �s a szel�d besz�d�vel, amellyel hi�ba pr�b�lja leplezni a k�ts�gbees�s�t?
Szeg�ny gyermek, gondoltam. Egy kicsivel jobban sajn�lhattad volna az embereket, ha tudtad volna magadr�l, milyen sz�p vagy; akkor lehett�l volna er�sebb, �s kicsikarhatt�l volna magadnak valamit. �m �gy beler�ntottak a k�rnyezeted sunyi �rm�nykod�s�ba, mert nem hitt�l magadban, m�g azt se tudtad, ki vagy.
Hirtelen krist�lytiszt�n l�ttam minden t�ved�st; csak h�t �n m�r t�voz�ban voltam err�l a helyr�l. Ugyanaz az er�, amely kir�ntott az �gyon fekv�, sz�p, ifj� testb�l, f�lfel� h�zott az �v�lt� forg�sz�lbe.
Ez a sz�l�rv�ny, amely olyan szorosan mag�ba z�rt, mintha egy sz�k akn�ban lenn�k, m�s l�nyeket is beszippantott �r�kk� forg� t�lcs�r�be. Szemek n�ztek r�m, sz�jak t�togtak k�ts�gbeesetten. Egyre magasabbra p�rgetett az ork�n. Nem f�ltem, mert �gy �rzetem, �gy kell lennie, �s �gysem seg�thettem magamon.
Ez volt a t�ved�sed, amikor m�g az a lenti fi� volt�l, gondoltam. H�t ez csakugyan rem�nytelen. �s �pp mikor megfogamzott bennem ez a gondolat, v�get �rt, semmiv� lett az alag�t. Ott �lltam annak a gy�ny�r�en t�nd�kl� tengernek a partj�n.
Nem lettem vizes a hull�mokt�l, de ismertem �ket, �s azt mondtam:
- �, h�t itt vagyok! Meg�rkeztem a partra! Ott vannak az �vegtornyok!
Feln�ztem, �s l�ttam, hogy a v�ros messze van, s�t�tz�ld dombok hull�mai m�g�tt, �s �sv�ny vezet hozz�, �s gy�ny�r� vir�gok illatoznak az �sv�ny k�t oldal�n. M�g sose l�ttam ilyem vir�gokat, m�g sose t�rultak szemem el� ilyen szirmok, kelyhek �s sz�nek. Ezekre az �rnyalatokra nincsenek szavak a fest�i k�nonban. Nem tudtam belek�nyszer�teni �ket az �ltalam ismert, satnya fogalmakba.
�, ha Velence �mul� fest�i egyszer is l�thatn�k ezeket a sz�neket! Hogy megv�ltoztatn�k m�v�szet�nket, l�ngra gy�jtan�k k�peinket, ha ki lehetne keverni �ket porr� t�rt fest�kb�l �s olajb�l! B�r az is csak f�l�sleges t�st�nked�s. Minek ide festm�ny? Minden dics�s�g, amely sz�nekkel megteremthet�, itt volt ebben a kinyilatkoztatott vil�gban. L�ttam a vir�gokban, l�ttam a f�ben. L�ttam a hat�rtalan �gben, el�ttem, f�l�ttem, a messzes�gben t�nd�kl� v�ros m�g�tt, �s ez az �gbolt is l�ngolt �s ragyogott a sz�nek harm�ni�j�ban: f�nylett, vill�dzott �s csill�mlott, mintha ennek a v�rosnak a tornyait valamilyen csod�latos, �l� energia alkotn�, nem pedig holmi halott vagy f�ldh�z ragadt massza vagy mat�ria. M�rhetetlen h�la �nt�tt el, mag�ba sz�vta eg�sz l�nyemet.
- M�r l�tom, uram! - mondtam. - M�r l�tom �s �rtem! - Abban a pillanatban krist�lytiszt�n �rtettem, mit jelent ez a sokarc� �s �r�kk� v�ltoz� sz�ps�g, ez a l�ktet�, sug�rz� vil�g. Oly s�r� volt a jelent�st�l, hogy v�laszt �s megold�st adott minden dolgokra. - Igen! - suttogtam �jra �s �jra. Azt hiszem, b�logattam is, azt�n r�d�bbentem, mennyire f�l�slegesek itt a szavak.
�ri�si er� �radt a sz�ps�gb�l. �gy vett k�r�l, mint a sz�l vagy a v�z, holott egyikkel sem lehetett azonos�tani. Sokkal �teribb �s �that�bb volt, �s noha �reztem hatalm�t, nem l�thattam, �s nem �rinthettem. A szeretet volt ez az er�. �, igen, gondoltam, ez a szeretet, a teljes, t�k�letes szeretet, �s �ppen teljess�ge ad �rtelmet mindennek, amit �t�ltem, mert minden csal�d�s, minden f�jdalom, minden ball�p�s, minden cs�k �s �lel�s csup�n el�fut�ra volt ennek az �gi megbocs�t�snak �s j�s�gnak: ami rossz volt, azt mutatta meg, mit mulasztottam, m�g a j� abb�l adott �zel�t�t, milyen lehet a szeretet.
Ez a szeretet adott �rtelmet eg�sz �letemnek, �s amikor m�lys�ges �mulattal, felt�tel, firtat�s �s k�tked�s n�lk�l elfogadtam, csod�latos folyamat kezd�d�tt. Maga az �let j�tt vissza hozz�m, olyan form�kat �ltve, amelyeket ismertem.
L�ttam �letemet az els� perct�l, l�ttam mindent, ami ide juttatott. Nem volt valami borzaszt�an k�l�nleges �let, nem hordozott f�lelmetes titkokat, sorsd�nt� tartalmakat, amelyek kicser�lt�k volna a sz�vemet. Milli�nyi apr�s�got f�z�tt egyszer�, term�szetes l�ncba, mag�ba olvasztva a lelkeket, akiket meg�rintettem. Most l�ttam a f�jdalmakat, amelyeket okoztam, a szavaimat, amelyekkel vigasztaltam, l�ttam legjelent�ktelenebb, legsz�rk�bb tetteim k�vetkezm�nyeit. L�ttam a firenzeiek lakomaterm�t, l�ttam �gyefogyott mag�nyukat, amellyel �tbotlottak a hal�lba. L�ttam lelk�k siv�r szomor�s�g�t, amellyel az �letben marad�s�rt k�zd�ttek.
Mesterem arc volt az egyetlen, amit nem l�thattam. Nem l�ttam, ki �. Nem l�thattam bele a lelk�be. Nem l�thattam, mit jelent sz�m�ra szerelmem, vagy mit jelent nekem az � szerelme. �m ez nem sz�m�tott. Erre tulajdonk�ppen csak ut�lag j�ttem r�, mid�n megpr�b�ltam fel�p�teni magamban, ami t�rt�nt. Most az volt a fontos, hogy meg�rtettem, mit jelent szeretni m�sokat �s az �letet. R�j�ttem, mit jelentett festeni, nem a velencei rubinv�r�sen v�rz� �s k�pr�ztat� st�lusban, hanem az �si Biz�nc r�gies modor�ban, amely egykor t�k�letes term�szetess�ggel sz�letett ecseteim alatt. Ekkor tudtam meg, hogy csod�latos k�peket festettem, �s l�ttam is annak a hat�s�t, amit alkottam… �s ekkor r�m z�dult az adatok tengere, rengeteg adat, �s mind oly k�nnyen �rthet�, hogy sz�vem sz�rnyra kelt az �r�mt�l.
Olyan volt ez a tud�s, ak�r a sz�ps�g �s a szeretet. Nagy �s diadalmas boldogs�ggal �rtettem meg, hogy egy �s ugyanaz a tud�s, a sz�ps�g �s a szeretet.
„�, igen! Hogy lehet ezt nem l�tni? Hiszen olyan egyszer�!” - gondoltam.
S�rtam volna, ha van testem �s szemem, �s �desek lettek volna a k�nnyeim. Lelkem legy�zte a bosszant� jelent�ktelens�geket. �lltam mozdulatlanul, �s akkor a tud�s - a t�nyek, a sok sz�z apr� r�szlet, amelyek egy var�zsital �tl�tsz� cseppjeik�nt folytak �t rajtam �s t�lt�ttek el az igazs�ggal - hirtelen fakulni kezdett.
Ott �llt az �vegv�ros, m�g�tte oly k�k volt a firmamentum, mint d�lben az �gbolt, csak most l�ttam rajta az �sszes csillagot.
A v�ros fel� indultam. M�ghozz� olyan buzg� siets�ggel, annyit meggy�z�d�ssel indultam, hogy h�rman tudtak csak visszatartani.
Meg�lltam �s csod�lkoztam. Ismertem �ket. Szerzetesek voltak, sz�l�f�ldem v�n szerzetesei, akik j�val el�bb haltak meg, semhogy elh�vattam. Ismertem nev�ket, �s tudtam, hogyan haltak meg. V�rosom szentjei voltak, abb�l a nagy katakomb�b�l, amely mellett laktam.
- Mi�rt tartotok vissza? - k�rdeztem. - Hol az �n ap�m? Itt van, ugye? - Alighogy megk�rdeztem, m�r l�ttam is ap�mat, aki pontosan olyan volt, mint mindig: nagydarab, torzonborz ember, b�r vad�szruh�ban. S�r� szak�ll�t meg�t�tte a d�r, s�r�, hossz� haja ugyanolyan bronzos �rnyalat� volt, ak�r az eny�m. Arca kipirult a hideg sz�lt�l, als� ajka a d�s bajusz �s az �sz�l� szak�ll k�z�tt ugyanolyan nedvesen r�zs�llott, mint amire eml�keztem. A szeme is az ismer�s vil�gosk�kben ragyogott. Intett nekem a szokott fesztelen bar�ts�ggal, �s mosolygott. Olyan volt, mintha minden j� tan�csnak �s int�snek fittyet h�nyva most indulna vad�szni a sztyepp�re, nem f�lve se mongolt�l, se tat�rt�l. Hiszen n�la volt a hossz� �j, amelyet csak � tudott felajzani, a hat�rtalan f�ves pusztas�g mitikus h�se, a nyilai, amelyeknek hegy�t �lesre fente, �s a k�tkezes kard, amely egyetlen suhint�ssal lekanyar�tott egy emberfejet.
- Ap�m, mi�rt fognak le? - k�rdeztem.
�resen b�mult. Sz�j�r�l lehervadt a mosoly, arca elvesz�tette kifejez�s�t, azt�n pedig nagy b�natomra, m�rhetetlen b�natomra mindenest�l eleny�szett, �s nem volt t�bb�.
A szerzetesek, a hossz�, sz�rke szak�ll�, fekete k�nt�s� szerzetesek halkan, sajn�lkozva sugdostak. Azt mondt�k:
- Andrej, m�g nincs itt az id�.
Rettenetesen k�ts�gbe voltam esve, rettenetesen! Annyira elkeseredtem, hogy nem jutottak eszembe tiltakoz� szavak. Meg�rtettem, hogy �gyse sz�m�tana a tiltakoz�som. Az egyik k�zen fogott.
- Veled mindig ez t�rt�nik - mondta. - K�rdezz.
Nem mozgatta a sz�j�t besz�d k�zben, nem is volt sz�ks�g r�. Tiszt�n hallottam, �s tudtam, hogy nem akar rosszat nekem. K�ptelen volt ilyesmire.
- Akkor mondd meg, hogy mi�rt nem maradhatok? Mi�rt nem engeditek, holott �n maradni akarok, �s nagy utat tettem meg miatta?
- Gondolj arra, amit l�tt�l. Tudod te a v�laszt.
�s be kellett ismernem, hogy val�ban tudom a v�laszt. Bonyolult volt, m�gis m�rhetetlen�l egyszer�, �s ahhoz a tud�shoz volt k�ze, amelyet magamba sz�vtam.
- Ezt nem viheted vissza magaddal - mondta a szerzetes. - El fogod felejteni mindazt, amit itt tanult�l. De eml�kezz a tanuls�gra: az a fontos, hogy szeretsz m�sokat, hogy m�sok szeretnek t�ged. Az a fontos, hogy az �letben n�vekedjen a szeretet.
Milyen csod�latos, �tfog� igazs�g volt! mennyire hi�nyzott bel�le minden k�zhely! olyan hatalmas volt, olyan �tszellem�lt �s �r�k, hogy a haland� l�t minden nyomor�s�ga �sszeomlott el�tte.
Azon nyomban visszat�rtem a testembe. Azon nyomban visszav�ltoztam az �gyon haldokl�, bronzhaj� fi�v�. Tagjaim bizseregtek. Verg�dtem, �s borzaszt� f�jdalom �gette a h�tamat. Testem l�ngolt, verejt�keztem, vonaglottam; sz�jam k�nz�an kicserepesedett, felh�lyagzott nyelvemet �sszeharapd�ltam.
- Vizet! - k�ny�r�gtem. - K�rek vizet!
Azok, akik mellettem voltak, halkan s�rtak, �m ebbe a s�r�sba most nevet�s �s �lm�lkod� ki�ltoz�s keveredett.
�ltem, pedig halottnak hittek. Kinyitottam a szememet, r�n�ztem Bianc�ra.
- M�r nem fogok meghalni - mondtam.
- Mi az, Amadeo? - k�rdezt4e. Lehajolt, a sz�jamhoz tartotta a f�l�t.
- M�g nincs itt az id� - mondtam.
Beh�t�tt feh�rbort hoztak, amibe m�zet �s citroml�t kevertek. Fel�ltem, moh�n kortyoltam.
- Nem el�g - sz�ltam halkan, b�gyadtan, de m�r aludtam is el. Visszarogytam a p�rn�ra. Bianca vizes kend�vel t�r�lgette szememet �s homlokomat. Micsoda �dv�z�l�s volt, micsoda nagy l�lek az, aki akkor tud megaj�nd�kozni ilyen apr�s�ggal, amikor nekem a vil�got jelenti! A vil�got! Az eg�sz vil�got!
Elfelejtettem, mit l�ttam a m�sik oldalon! Pill�im felpattantak. Szerezd vissza!, gondoltam k�ts�gbeesetten. A szerzetesre viszont eml�keztem, olyan tiszt�n, mintha az im�nt besz�lt�nk volna a szomsz�d szob�ban. � mondta, hogy nem eml�kezhetek. De voltam m�g m�s dolgok is, kimondhatatlan dolgok, amelyeket egyed�l Mesterem �rtene meg.
Behunytam a szememet. Aludtam. �lmok nem l�togathattak, ahhoz t�ls�gosan beteg, t�ls�gosan l�zas voltam, de az�rt aludtam. Az elv�konyodott tudat h�rtyak�nt v�lasztott el a nyirkosra izzadt, forr� �gyt�l, a baldachin alatt megrekedt leveg�t�l, a fi�k elmos�d� szavait�l, Bianca szel�d n�gat�s�t�l. Ketyegtek az ismer�s �r�k. Fokozatosan megszoktam a b�r�met �ztat� verejt�ket, a torkomat hasogat� szomj�s�got. Fek�dtem, nem berzenkedtem, v�rtam, hogy j�jj�n a Mester.
Arra gondoltam, hogy milyen sok dolgot el kell mondanom, neki. Most hallani fogsz az �vegv�rosr�l! El kell magyar�znom, ki voltam… b�r erre nem nagyon eml�kszem. Igen, fest�, de mif�le? �s mi volt a nevem? Andrej? Mikor h�vtak �gy?

K�sz�net �rte a D�IN kiad�nak. http://www.dain.hu