Írói válság

(Gaby, nemesisz@freemail.hu)

  Kint ültem a teraszon és írtam. Horvátország, a Balkán gyöngyszeme. Felnéztem, a ház előtt lévő fák sötétzöldes lombja felett megpillantottam a kékes tengert, a rajta ringatózó pici vitorlás hajókkal. Hátrébb hegyek sötétlettek a nap vakító fényében. Sóhajtottam.

  Szerettem volna írni valamit, de nem tudtam. Nem volt ötletem. Tudtam, mit akarok, de azt nem, hogyan. Írói válság, ironikus!

  Valami romantikus, kicsit szentimentális kalandot, mint mindig. Miért ne? Ha nincs a valóságban, papíron, gondolatban megkapod. Ilyen egyszerű a dolog. De már annyi ilyet írtam, hogy... nos, aki esetleg olvasta, unalmasnak vagy egyformának találhatja a történeteim, verseim. Pedig mindig van különbség. Ha csak egy árnyalat, egy szó, akkor is más. És ez a lényeg.

  Feltámadt a szél, s percek múltak el tétlenül. Gondolkoztam. Mit is írjak? Valami vámpírosat. Persze. Ha már úgyis olyan a kedvem... De hogy? Mikor? És mit? Ez a nagy kérdés! Az álmodó álmodik, de kitalálni... az nem megy olyan könnyen, szavakba önteni az érzést és megformálni az ábrándokat nem gyerekjáték! Természetesen bárki megpróbálhatja, de nagy a valószínűsége, hogy kudarcot vall. Írni tudni kell. Nem csak a történeten van a hangsúly, hanem a megfogalmazásán és a kivitelezésén is. Ha a leírás igénytelen, hiába van jó történeted, tönkre teszed vele. És most a múzsám is cserbenhagyott, nincs ihlet. Ez pech!

  De azért csak próbálkozzunk, az ujjgyakorlat sosem árt, különben berozsdásodunk. Felkaptam a fejem. Harangoznak. Talán nyolc óra lehet. Mindegy, akkor is írok valamit, ha itt gebedek meg, ám légyen. Nos, akkor nézzük.

  Kezembe vettem a tollat, és újra elkezdtem írni.

  "Naplemente volt, az ég gyönyörű színekben játszott, sárgától zöldön át a liláig minden szín enyhébb árnyalata megjelent a széles égbolton. A vöröslő nap ezen az alkonyi szivárványon bukott alá, beszínezve a hullámzó tenger habjait. Egy lány állt az erkélyen. A tengertől pár száz méterre volt a ház, amelyről nézte ezt a fergetegesen színpompás tájat. A szél tengerillatot hozott. Idehallatszottak a kikötő zajai, a sípolás, az ordibálás. Nézte a tájat. Szomorúan sóhajtott, majd felnézett az égre. Már látszott pár csillag, s a hold is halványan derengett. Az erkély korlátjához húzott egy széket és leült. A nap addigra már lebukott, de még mindig világos volt. Hirtelen valami hussanást hallott. A hang irányába nézett. Egy alak állt tőle pár méterre. Feketébe öltözött, csak a fehér arca ütött el a bús színtől. Vámpír – gondolta rögtön."

  Na, eddig megvan a történet, tipikus: halandó találkozása vámpírral, mint mindig. De hogyan tovább? Hogy folytassam? Ismét körülnéztem, hátha ötletet meríthetek valamiből. Már eltűnt a nap a látóhatárról, de még mindig gyönyörű színekben játszottak a hegyek, a felhők és a tenger. Hogy lehetne folytatni? Hogyan?

  - Segítsek? - kérdezte egy hang. Arra fordultam, és egy farmeres, fehér pólós, hosszú, fekete hajú férfit pillantottam meg. Gyönyörű szemei csak úgy csillogtak az alkonyi homályban. Fehér arcán enyhe mosoly tükröződött.

  - Nos? Én tudnám folytatni. - lépett közelebb barátságosan mosolyogva, mire magamhoz térve ijedten felpattantam a székről és tettem egy jó lépést hátrafelé.

  - Ki... ki vagy te? - kérdeztem végül, leküzdve zavarom és kezdeti ijedtségem.

  - A nevem… Khayman, ha ez számít valamit. - mondta ő.

  - Khayman... - suttogtam, miközben belém ütött a felismerés. Lehetséges lenne? Tényleg? Ilyet. Tényleg!

  - Ennyire örülsz nekem? - kérdezte csodálkozva, mire hevesen bólogatni kezdtem. Egyszeriben minden riadalmam semmivé foszlott. - De miért?

  - Hát… Mindig szerettem volna megismerkedni veled. Nagyon kíváncsi vagyok rád. – vallottam be őszintén.

  - A könyvben leírtak után is?

  - Még szép! Természetesen, főleg azok után!

  - Érdekes... és... nem félsz? Tőlem? Hogy megöllek esetleg? – kérdezte félszegen.

  - Á, dehogy. Sőt, tudod mit? Bízok benned. - mondtam egy mosoly kíséretében és legszívesebben bátorítóan vállon veregettem volna, de inkább lemondtam felebaráti terveimről. Khayman megütközve nézett rám. Persze, ehhez már rég hozzászoktam. Ha túlontúl őszinte vagy és kimondod, amit gondolsz, az embereket gyakran meglepi a dolog, néha pedig bolondnak tartanak. De te persze tudod, hogy nem vagy az, csak megdöbbentő.

  - Miért akarnál megismerni engem?

  - Miért ne?  - áh, egy kedvenc válasz, hülye kérdés hülye feleletet érdemel ugyebár. - Mondtam, kíváncsi vagyok. Rád is. Mint mindenre.

  - Hát... jó. Rendben, legyen, ahogy akarod. - mondta Khayman, mire megint elmosolyodtam, és bementem egy pillanatra az erkélyről. Visszatérve hoztam egy széket, meg egy gyertyát alátéttel és hozzá gyufát. A széket leraktam az övével átellenbe, és Khaymant leülésre invitáltam kezem egy barátságos mozdulatával. Mikor a vámpír helyet foglalt, meggyújtottam a gyertyát, és az asztalra állítottam. Mindketten a vígan táncoló fürge lángocskát néztük elmélázva. Néha az enyhe szél bele-belekapott, de nem fújta el.

  Végül én is helyet foglaltam, Khaymannel szemben. Kezembe vettem a tollat, magam elé húztam a papírjaimat és rámosolyogtam a vámpírra.

  - Hát akkor nézzük, mi is lesz a történetemből, rendben? - mondtam vidáman, mire Khayman elmosolyodott, majd bólintott, és elkezdett lágy hangon mesélni mindenről, amit csak tudni akartam. Az idő megállt köröttünk, s bársonyos hangja elvarázsolt a távoli tájakra, régi korok mára már eltűnt vidékeire.