Vámpíroska és a vérfarkas

(Gaby, nemesisz@freemail.hu)

 Egyszer volt, hol nem volt, még az operációs szupersztrádán is túl, ott, ahol a Józsi bá földet túr, az öreg üvegfújó fúj, ahol a nap nem jön fel... éjjel, na ott volt egyszer egy sűrű erdő, aminek a közepében állt egy takaros kis házikó. Itt lakott egy kis vámpír, akit úgy hívtak, hogy Armand. Armand boldogan éldegélt mesterével, Mariussal, ki a vörös-imadata miatt gyakran nevezte Armand-t Piroskának, és szép, díszes, persze természetesen vörös ruhákat adott rá.

 Egy szép éjszakán Armand épp a kertben játszott VI. Bécivel, kedvenc kis patkánykájával, mikor Marius behívta.

- Itt van ez a minden jóval feltöltött kosárka. Légy jó vámpír és vidd el szépen Louis-nak. Szegény az egyik este gyomorrontást kapott valami részegtől, és szüksége van ezekre, hogy legyen ereje meggyógyulni. *mutatott Marius a kosárra.* - És hogy meg ne fázz itt nekem a hidegben, tessék, vedd fel ezt. *Marius egy vörös kapucnis felsőt és egy pár vörös bolyhos kesztyűt adott oda neki.*

- Aztán légy jó, és nagyon vigyázz az úton! Semmiképp ne térj le az ösvényről és ne állj meg nézelődni! *mondta búcsúzóul Marius, míg Armand, karján a vörös kendővel letakart kosárral kiszökdelt a kertkapun. Ment-mendegélt már egy darabja. Sietve haladt, ám az erdő tele volt érdekességekkel; kiszáradt, megcsavarodott fákkal, állatmaradványokkal a fű rejtekében, huhogó baglyokkal és egyéb, szép dolgokkal. Így csakhamar megfeledkezett mestere intő szavairól.

- Milyen érdekes csontváz! *kiáltott fel egyszerre Armand. Letette kosarát egy fa tövébe, és közelebbről szemügyre vette a csontvázat.* - De érdekes! Jé, itt van még egy, ez egy egérke lehetett, jé, ezen még van valami hús is. *egyszerre azonban eszébe jutott a beteg Louis, és a Mariusnak tett ígérete. Pirulva elszégyellte magát, és már futott is vissza az ösvényhez. Kosárkája érintetlenül lapult a puha fűben; Armand újra a karjára vette, és fütyülve indult tovább. Ám kis idő múlva nagy, szép szirmú, éjjel nyíló virágokat pillantott meg a fűben.

- Nahát, milyen szépek! *álmélkodott. Egy ideig önfeledten gyönyörködött a felhők mögül kibújt hold fényében ringó virágok látványában, aztán eszébe jutott Louis, meg az, hogy mennyire szereti órákon át bámulni a gyertyafénynél a virágokat. Így hát nekilátott, hogy csokrot kössön. A legszebb szálakat akarta kiválasztani, és ez minden figyelmét lekötötte. Észre sem vette, hogy az egyik fa mögül mohó, szürkéskék, izzó szempár követi minden mozdulatát. A lombok közül riadtan röppent fel egy piciny denevérke, aztán meg egy bagoly. Armand összerezzent, és szívdobogva körülnézett.

- Ideje lenne visszatérnem az ösvényre. *mondta magában. Szedte a lábát, és hamarosan elérte az ösvényt. Megnyugodva folytatta volna az útját, ám ekkor reszelős hang szólalt meg a háta mögött.*

- Hová mész így egymagadban, te kedves kisvámpír? *Armand elhaló hangon válaszolt.*

- Orvosságot viszek Louisnak. Itt lakik nem messze, az ösvény épp a házához visz. *ekkor az egyik fa mögül kilépett egy szürkés szemű, félig ember, félig állat, aranyos szőrű vérfarkas-oroszlán-Lestat. Armand ledöbbent, aztán rendezte arckifejezését. Lestat megértően bólogatott, és nyájasan érdeklődött tovább.*

- Bizonyára nagy örömet szerzel neki, hogy meglátogatod. Egyedül él talán?

- Igen, de nagyon óvatos természetű, idegeneknek sosem nyit ajtót.

- Azt okosan is teszi! *helyeselt Lestat, miközben ördögien elvigyorodott, megvillantva ezzel hegyes szemfogait, majd hirtelen ötlettől vezérelve sietősen elköszönt.*

- Jó utat, pici vámpír, talán még találkozunk. *Lestat már ment is volna, ám hirtelen megtorpant.* - Igaz is, hiszen azt sem tudom, hogy hívnak. Pedig biztosan szép neved van.

- Armand a nevem. *felelte mit sem sejtve a vámpírka.*

- Csakugyan szép név. *bókolt Lestat vigyorogva, majd elinalt. Loholt egyenesen Louis házához, s közben sötét terveket szőtt.* - Előbb felfalom Louis-t, aztán befekszem az ágyába, és megvárom a másikat. De jó is lesz! *morfondírozott magában. A fák közül hamarosan előtűnt Louis házikója. Lestat halkan kopogott az ajtón.*

- Ki az? *szólt bentről Louis.*

- Én vagyok az, Armand! *válaszolta Lestat vékony, nyávogós hangon.* - Hoztam neked egy kis orvosságot, hátha jobban leszel tőle.

- Emeld fel a reteszt és gyere be. *mondta neki mit sem sejtve Louis. Eszébe sem jutott gyanakodni, amíg meg nem látta Lestat rémisztő árnyékát, de akkor meg már késő volt. Lestat egyetlen ugrással az ágyon termett, rávettette magát Louis-ra, és ahogy volt, felfalta. Ám alig maradt ideje lenyelni őt, máris kopogást hallott. Lestat gyorsan előrántott a fehérneműs szekrényből egy főkötőt (az csak véletlenül került oda), meg Louis köntösét, és bebújt az ágyba. Reszkető, vékony hangon kiszólt.* - Te vagy az, Armand? Gyere csak be! *Armand belépett, de máris gyanút fogott, mikor orrát megcsapta az állati bűz szaga, nem is beszélve Louis látványától.

- Fú, igaza volt Mariusnak, tényleg jól elronthattad a gyomrod, hogy így nézel ki! *mondta neki elismerően Armand.* - Milyen nagy lett a szemed!

- A betegség teszi. *nyögte Lestat.*

- A kezed is szőrösebb...

- Kicsorbult a borotva... *rántotta meg a vállát Lestat.*

- És milyen hatalmas lett a szád! *magában hozzátette: És a leheleteddel ölni lehetne...*

- Hatalmas bizony! *ugrott ki Lestat az ágyból, és még mielőtt Armand kimenekülhetett volna, őt is bekapta, s jóllakva mély álomba merült.*

- Jé! Armand, te hogy kerülsz ide? *csodálkozott Lestat gyomrában Louis.*

- Ahogy te is... *duzzogott Armand.*

*Nem sokkal később egy vadász lépett elő a fák közül. Meglátta a házikót, és gondolta, bekopog, kér egy pohár... italt. Ez a vadász már régóta kereste a környék rémét, a gonosz teniszlabdatolvajt, a vérszomjas vérfarkas-oroszlánt. Ma majdnem utolérte már, de pár órával ezelőtt mégis nyomát vesztette. Ebben a nagy hajszában rettentően megszomjazott egy kis... italra.

A házból furcsa zaj szűrődött ki: mintha valaki önfeledten horkolt volna. A vadász kíváncsian bepillantott az ablakon, és mit látott? Maga a gonosz dög feküdt odabent az ágyon. Akkora volt a hasa, mint egy hordó.

- No, te fenevad *gondolta a vadász.* -, most nem viszed el szárazon! *Azzal máris vállához emelte a puskáját, célzott és durr! a fenevadnak vége volt. Legalábbis ezt hitte a vadász. Ám Lestat mérgesen feltápászkodott az ágyról, villogó szemekkel meredve a vadászra.*

- Mael, te állat!

- Na-na Lestat, kikérem magamnak ezt a megnevez...

- Még hogy te kéred ki! Én vagyok az, akinek bármi oka lehet a panaszra! Hogy képzeled te azt, hogy felkeltesz! Milyen belső indíttatásra lövöldözöl te rám egyáltalán! Ezért beperellek, de be ám, úgy éljek, hogy... *durr, Mael megint lőtt egyet, egyenesen homlokon találva Lestat-t. Lestat kábultan hanyatlott az ágyra.*

- Hé, mi lenne, ha kiszednél innen minket! *kiáltott Lestat hasából Armand.*

- Elég rossz itt a levegő... *jegyezte meg Louis, megnyomkodva Lestat hasfalát. Mael nem habozott, bement, és nekiállt, hogy lenyúzza Lestat szőrét.*

- Mintha arról lett volna szó, hogy kiengedsz, nem emlékszel? *kérdezte Armand, mikor érezte, hogy Lestat szőrét nyiszálják.*

- Persze-persze, csak várj egy kicsit.

- De Louis-n kezdenek mutatkozni a klausztrofóbia jelei... *sürgette Armand, és Louis-ra nézett, aki felhúzott térddel előre-hátra ringatózott, és kezdett bepánikolni.*

- És mit gondolsz, én mégis miből csináljak magamnak ruhát? *vágott vissza dühösen Mael, Armand meg csak döbbenten nézett. Végül, miután a vadász befejezte Lestat nyúzását, előszedte a kis orvosi kéziszettjét, és bemetszést hajtott végre Lestat oldalán. Armand és Louis csapzottan kászálódott ki Lestat-ból.*

- Már épp ideje volt! *morrant rá Armand.*

- Vele mit csináljunk... *biccentett Louis az ágyán fekvő Lestat felé, akinek addigra minden sebe begyógyult, és most békésen szendergett.*

- Nos, lenne pár ötletem... öntsük le forró szurokkal, aztán hempergessük tollba... de a kedvencem az, mikor teletömjük a hasát nehéz kövekkel, és belehajítjuk őt a folyóba. *mondta lelkesen Mael, Armand és Louis pedig elképedve néztek rá.* - De... ha nem tetszik, akkor elviszem a kutyamenhelyre, ott majd kezdenek vele valamit.

*Armand elbúcsúzott Louis-tól. Hajnalodott már, s félt egyedül útnak indulni. Szerencsére épp ekkor érkezett meg Marius. Lélekszakadva tette meg az utat Louis házáig, mert már nagyon aggódott Armand-ért. Amikor meglátta, hogy Armand ott áll épségben és egészségben, boldogan megölelte őt, majd kézenfogta, és hálálkodva elköszöntek a vadásztól, Louis-tól, és hazafelé indultak.*

- Na, akkor mégsem csináljuk meg a köveset? *nézett Mael a távolodókról Louis-ra, mire az döbbenten tiltakozott, és megkérte a vadászt, hadd tartsa meg ő Lestat-t. Mael vállat vonva elballagott, Louis pedig boldogan éldegél tovább Lestat-tal, aki leszokott az emberevésről... helyette rátért a vérre.

VÉGE