Karácsony 2004.

(Gaby, nemesisz@freemail.hu)

Egy újabb karácsony jött el, immáron a sokadik alkalommal hosszú létezése alatt. Ó, hogy gyűlölte mindet! Öröm, család, ünnepeljünk együtt boldogan! Bah! Ugyan már… ostoba emberi kitaláció az egész átkozott szertartás. Nincs se öröm ebben az eszeveszett őrültségben, se boldogság; csak szorongás és még több bosszankodás. Hát ez lenne az ünnep? Mert amikor csak körülnézett, ezt látta. Maga körül, mindenhol, a betondzsungel sűrűjében, a vásárlóktól nyüzsgő boltokban, az utcán, tereken, buszon. Mindenhol!

- Miért van ez így?! – sóhajtott fel elkeseredetten, és még jobban összehúzta magán vékony kabátját.

 Bezzeg régen! Minden más volt. Kétezer évvel ezelőtt még nem ismerték karácsonyt. Csak miután terjedni kezdett a hit, a kereszténység, csak a IV. századtól ünnepelték Isten fiának születését. A régi világba csak nagyon lassan szivárgott be az új szokás. És ez az ajándékozási őrület még akkor sem dívott. Ez csupán a XIV. században tűnt fel. Látta ő, hisz ott volt. Ott volt évről évre, míg az idő lassan elszállt az emberek felett, ott volt, és figyelt. Figyelemmel kísérhette, ahogy az ünnep egyre jobban kibontakozik a régi hiedelmekből és babonákból, átalakulva új formát ölt a közhiedelemben, s végül leegyszerűsödik egy alantas szintre, hol a lényeg elvészni látszik, hol érzelmek többé nem járulnak a megszokott évenkénti szokáshoz. Igen, csupán szokássá válik, kötelező szertartássá.

- Miért nincs másképp? Én miért nem lehetek része? – dünnyögte, míg átvágott egy csoporton.

De hogy is lehetne, hisz társak nélkül nehéz ünnepelni. Annyira pedig mégsem őrült még meg, hogy magában vigadozzon, és meglepje magát valami haszontalan csecsebecsével. Úgyhogy marad a szokásos dolog; egyedül üldögél valami kávézóban, felhajt egy-két részeg, halni kívánó zsákmányt, aztán hazamegy, kilakkozza a körmét, bekapcsolja a tévét, és bárgyú családi filmeket néz hajnalig, majd megkönnyebbülten lefekszik abban a tudatban, hogy ez a karácsony is véget ért. Jó program.

- Jó hát… a fenének jó! – morogta, és egy pillanatra megállt megcsodálni az aranyfényben úszó hatalmas karácsonyfát, amit a tér közepére állítottak a szorgos munkások.

Tulajdonképpen nem is az ünnep vonzotta. Ki nem állhatta. Inkább csak a társak hiányoztak. Irigyelte az ünneplőket, mert azoknak legalább volt kivel ünnepelni, még ha valós érzelmeket nem is produkáltak, de akkor is… legalább együtt voltak. Ellenben neki már jó pár éve nem akadt társa.

- Ha Marius itt lenne… vagy… vagy akárki más. – sóhajtott, és elindult hazafelé.

Hiába reménykedik, a csodák ideje rég letűnt. A kívánságokat nem hallják meg a süket fülek, sem fent, sem lent, sem a Földön, pláne nem az övéit. Búsan bandukolt a vásárló tömegek között, tekintete elkapott egy-egy vidám arcocskát, nevető szájat, boldog szülők kacaját. Ó, de gyűlölséges a lét ilyen pillanatokban! Mintha minden ellene esküdne össze, csakhogy még jobban a magányosság sötét bugyrai felé tolják így is csüggedt szívét. Lelkét rég nem érzett harag árasztotta el, majd átadta helyét a kétségbeesésnek, végül elfogadásnak és belenyugvásnak. Minek is lázadni a sors ellen?

- Ahem. – hallatszott ekkor mögötte egy régről ismert, határozott hang. Megpördült, szemei hitetlenkedve meredtek a tolongókat szétválasztó férfire.

- Marius! – kiáltotta örömteli hangon. A csüggedés helyét boldogság vette át.

- Pandora. – bólintott a férfi, és hozzálépve átölelte a nőt, aki nem habozott jól visszaölelni, és a vámpír prémes kabátjába fúrni hideg arcát. – Hiányoztál. – súgta régi társa fülébe a szívből jövő szavakat.

- Te is nekem. – bólintott a nő, majd hozzátette. – Ne menj el. Ma még ne. Maradj velem ma. – kérlelte.

- Nem megyek el. – biztosította Marius. – Itt maradok… még jó ideig. – azzal a nő felé nyújtott egy vörös sálat, pontos hasonmását annak, amit ő viselt. – Boldog karácsonyt! – mosolyodott el végül, s ügyes mozdulatokkal Pandora nyaka köré tekerte az ajándékot, majd megcsókolta őt.

- Neked is. – súgta Pandora, és hagyta, hogy Marius elvezesse, bele a karácsonyi forgatagba. Nem bánta már, hogy az őrült világ ünnepel. Mert végre részese lehet ő is ennek az örökösen csillogó forgásnak, a szédületes kavalkádnak, oldalán azzal, akit szeret, s aki viszontszereti.