Karácsony 2006.

(Gaby, nemesisz@freemail.hu)

Armand vörös szőrmekabátjában rótta a hideg utcákat, klasszikus karácsonyi dalokat dúdolva, és kirakatokat nézegetve. Mivel meghívta pár régi ismerősét és barátját új házába az ünnepekre – hála a modern elektronika és telekommunikáció csodájának - ismét több vámpír volt együtt egy helyen, mint ahogy általában lenni szokott, és Armandot ismét elfogta az ünnepi hangulat. Valamikor utálattal nézte a karácsonyi sürgés-forgást, és maró sajnálattal figyelte az egyszerű halandók jövés-menését, vásárlási lázát, de most ő is fellelkesült, s magával ragadta az ünnep szelleme.

Úgy döntött, idén nem vesz semmilyen nagyobb dolgot, mint ahogy régebben tette, csak pár jelzésértékű apróságot, amik lehetőleg aranyosak vagy hasznosak, de mindenképp a megajándékozottak ízlése szerint valók legyenek.

Egy művészellátó boltban rá is akadt a tökéletes ajándékra szeretett mestere, Marius számára.

- Ennek tényleg örülne! – dünnyögte magában, ám hamar rádöbbent, hogy amellett, hogy Marius már több ilyen tárggyal is rendelkezik, ő is a kelleténél többször ajándékozta meg mesterét festészeti kellékekkel. Főleg vörös színűekkel. Vörös mappák, a vörös mindenféle és fajta árnyalatát tartalmazó festékes tégelyek, vörös ceruzák, tollak, radírok, vörös lapok, és egyáltalán, minden, amit vörösben lehetett kapni és a művészettel volt valamilyen összefüggésben. Így végül sóhajtva lépett ki a boltból, hogy valami mást vegyen Mariusnak… no meg persze belegondolt, hogy attól, hogy valaki szeret valamit, még nem biztos, hogy mindig csakis a kedvelt témájával foglalkozó dolgot szeretne kapni. Legalábbis ő nem szeretne. A jóból is megárt a sok, mégha az adományozót a jó szándék vezérelte is.

Morfondírozva nézegette az utcákat ellepő kis bódékat és sátrakat. Danielt – ha még mindig halandó lett volna – mennyivel egyszerűbb lett volna megajándékozni, hisz a férfi tökéletesen megelégedett volna egy finomabb (és drágább) alkohol tartalmú itallal. De vámpírnak italt ajándékozni nem nagyon praktikus (kivéve ha az az ital történetesen élő emberből származik, és úgy hívják, hogy vér), ezt Armand is hamar belátta, no meg kicsit sértő is lehet, ha Daniel épp olyan hangulatban lenne, mikor átadja neki. Végülis, célzásként is felfogható.

Bevásárló körútját végül egy nagy kínai dolgokat árusító áruházfélében fejezte be. Kisfiús örömmel nézegette a sok csillogó, színes, apró cuccot, amik mellesleg hihetetlenül olcsók is voltak… no nem mintha a pénz bármit is jelentett volna neki. Csak elbűvölte a hely, hisz tele volt emberrel, és még több érdekes áruval. Gyorsan meg is találta a tökéletes ajándékokat a legtöbb vendége számára, így mikor hazafelé buszozott sok kis csomagjával és szatyorkáival a markában, elégedettségét és felhőtlen derűjét még az sem tudta beárnyékolni, hogy a busz az ünnepi forgalomnak hála kicsit összekoccant egy piroson áthajtó kocsival, és nem volt képes tovább közlekedni, mert a rendőrség helyszínelni szándékozott. De semmi gond, elég ideje volt, így egyszerűen átszállt egy másik buszra, és hazáig élvezte a jármű melegét, kényelmes ülését és a kilátást.

Hazaérve hatalmas és ízlésesen berendezett nappalijában a frissen feldíszített ezüstfenyő látványa fogadta, vendégei pedig puha bőrbútorainak luxusát élvezve társalogtak, míg a háttérben klasszikus zene szólt.

- És aztán mi történt? – hallotta Armand Daniel kérdését, mire Khayman kelletlenül tovább folytatta a történetét.

- Tudod, a görög civilizáció mai formájában csak a… - vágott bele Khayman egyik történelmi fejtegetésébe Trójáról és egyéb görög államokról és a korról úgy általában, vagy legalábbis Armand így sejtette. Daniel már rég kifaggatta Khaymant élményeiről és emlékeiről, de imádtam az egyiptomi elbeszéléseit, felértek egy esti mesével számára, és mégiscsak jobb volt egy olyan szájából hallani, aki meg is élte a dolgokat, nomeg Khayman a maga hatezer évével sok érdekes helyen megfordult ahhoz, hogy Daniel sose unja meg hallgatni őt.

Armand mosolyogva levette a kabátját, s közben tovább hallgatózott. Az egyik kanapén Louis, Lestat, és anyja, Gabrielle foglalt helyet, és épp Lestat gyerekkori karácsonyait idézték fel. Louis örömmel hallgatta Gabrielle elbeszélését, mivel Lestat sosem beszélt neki szívesen gyerekkoráról… és főleg nem mesélt neki kínos történeteket.

- Tudja, Louis. – kezdett el Gabrielle egy újabb történetet, s Armand nem győzött csodálkozni azon, hogy Gabrielle mindig mindenkit magázott vagy önözött, még ennyi év után is. A többi vámpír többé-kevésbé felvette az új kor terminusait, szlenges kifejezéseit, de Gabrielle még mindig a saját korának kifejezéseit és fordulatait használta. Másfelől viszont az is csoda volt, hogy itt van köztük, és egyáltalán, hogy beszédbe elegyedik a többiekkel. Máskor olyan szótlan és távolságtartó volt, de talán most megerőltette magát, és Armand hívásának eleget téve szeretett volna nem visszaélni a házigazda vendégszeretetével… vagy legalábbis Armand így sejtette, megkérdezni ugyan nem merte volna a nőtől. – Eszembe ötlött az a karácsony, amikor Lestat először szánkózott.

- Anyám, kérem, ne… - vágott közbe Lestat elvörösödve, de Gabrielle feltartott keze elhallgattatta őt.

- Ez olyan hétéves kora körül történhetett, egy páratlanul hideg télen, mikor a hó néhol a tíz láb mélységet is elérte, s az erdő teljesen kihalt volt, csak a kiéhezett farkasok üvöltését hozta el néha a szél. Karácsony reggelén Lestat az istálló padlásán kutakodott a lomok között, mikor rábukkant egy igen régi szánkóra, mely még a bátyja gyerekkori játéka volt valamikor. Szerette volna kipróbálni, ám ahhoz túl lusta volt, hogy a dombokat újra és újra megmássza, ezért a két vadászkutyát fogta be eléjük szánhúzónak, és elindult. Igazi tünemény volt, szobám ablakából láttam, amint eltávolodik a kastélytól, s úgy festett, akár azok az északi népek, akik szánhúzó kutyákkal szelik át a végtelen hómezőket. A falutól távolodva aztán egyre beljebb merészkedett az erdőbe, majd egyre feljebb a hegyekbe. Örömében kurjongatott, a kutyákat gyorsabb iramra ösztökélte, s igazán fenségesen érezte magát mindvégig. Ám, tél lévén, korán sötétedett, így a szürkület beálltával jobbnak látta visszafordulni, mert nem szeretett volna összetalálkozni a portyázó farkasokkal vagy más veszéllyel a kihalt erdőben. Így megfordította a szánkót, s elindult hazafelé, versenyre kélve az alkonyattal. Sikeresen vette az akadályokat egyre gyorsuló hajszájában, rendre kikerülte a buckákat, bukkanókat, fákat, s már igen közel lehetett a kastélyhoz, mikor egy váratlan bukkanó a semmiből előtte termett. Már nem volt ideje kikerülni, így nagyot repült a szán s utasa, majd míg az előbbi tovább siklott a fehér havon, az utóbbi puffanva a talajra zuhant. Azonban pár pillanat múlva ő is megindult, ugyanis a lába belegabalyodott a kutyák szíjába, így a további utat a kastélyig… ily módon… tette meg…

- Mármint seggen csúszva? – szólt közbe Armand, és a másik három meglepődve ránézett. Gondolta, hogy Gabrielle nem így mondaná, de végül is ez a lényeg.

- Igen, így is ki lehet fejezni. – bólintott Gabrielle, elgondolkodva a kifejezésen pár pillanatig, majd zavartalanul folytatta a történetet. – Utána Lestat egy hétig nem tudott rendesen ülni… a nadrágján pedig egyhatalmas lyuk tátongott, és mivel nem sok nadrággal rendelkezett akkoriban, a szobalány kénytelen volt a hiányzó anyagot két nagy kör alakú folttal pótolni.

- Kérem, anyám… fejezze be, Louist úgysem érdeklik az efféle történetek. – szólt Lestat, és szigorúan Louisra nézett, aki épp ellent akart neki mondani, mert igenis érdekelték az ilyen történetek. Armand is szívesen elhallgatta volna még Gabirellet, mert igazából kezdte megszeretni a nő előadói stílusát, igen ízlésesen fogalmazott, mégha néhol szépített is a történteken. Azonban fontosabb dolga révén kénytelen volt otthagyni a triót, s immáron leöltözve, a nagy karácsonyfa mellé caplatott és kezdte berakosgatni alá az ajándékokat. Áldotta magát, amiért még megvételkor becsomagoltatta őket, így ezzel sem kellett bajlódnia. Négykézláb szépen egyesével mindenki ajándékát betologatta a fa nagy ágai alá: a Mariusnak szánt korhűnek hangzó velencei zeneválogatást, a Pandorának szánt kínai selyemruhát (ami feltehetőleg gyönyörűen fog festeni a nőn, mindig is volt némi keleties beütése), a Danielnek szánt nyuszis papucsot és vonat-modell készletet és a Louisnak szánt két-három kilónyi újabb könyvet (a többi száz mellé… hisz Louis szerint sose lehet elég könyvünk). Ezek mellett foglalt helyet a Gabriellenek szánt útikönyv (hátha talál bennük olyan helyeket, ahol még sosem volt világkörüli túráinak folyamán), a Khaymannek szánt egyiptomi jelekkel ellátott nyaklánc és a Lestatnak szánt fekete kiscica, természetesen biztonságosan becsomagolva. Armand először patkányt akart venni, de félő volt, hogy Lestat állat helyett vacsorát lát benne… bár arra, hogy a cicában nem egy főfogást lát, sem volt garancia. De a cica – Kormos – olyan aranyos volt, hogy Armand szerint még Lestat sem tudna bántani egy ilyen tüneményt… mégha Lestat inkább az a kimondott kutyás típus is volt. No de most legalább megtapasztalja, milyen, ha kutya helyett macskája van.

A munkával végezve Armand felegyenesedett, s kutató tekintete megtalálta Mariust, aki Pandorával beszélgetett az egyik díványon. Biztos ismét a régi szép időket emlegették, amitől Armandnak mindig rossz kedve lett, mert emlékeztette rá, hogy nem ő Marius első számú teremtménye… mégha mindkettőjüket ugyanúgy is szerette a férfi. Fontolóra vette, hogy elvonul átöltözni (s duzzogni egy sort a szekrénybe), de aztán amellett döntött, hogy inkább ő is beszélget a többiekkel, hisz olyan régen látta őket, nem szabad a lehetőséget elpazarolni. Így odament Mariusékhoz, és ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe, próbálva feloldódni az ünnepi hangulatban.

Így telt a karácsonyuk, megértésben, boldogságban és békességben, csak Daniel rázatta meg sikeresen magát az árammal, miután rosszul szerelte össze a modellt, és Lestat nadrágját érte az a megtiszteltetés, hogy Kormos rápiszkított, miután megijedt Khaymantól. No és persze mindannyian végigénekelték a karácsonyi CDn levő klasszikus számokat, miután Daniel fahangon és falsul elkezdte a Csendes éjt gajdolni. A többiek úgy határoztak, inkább egyesített erővel túlharsogják és teljes torokból énekelnek, minthogy Danielt hallgassák. Ehm, szóval, mint mondtam, így telt az idei karácsony, angyalo… erm, vámpírok hangja töltötte meg az eget, amint boldogan (vagy Daniel szólójától rettegve) zengték a Csendes éjt.