Anne Rice: Merrick (részlet)

- Miért kéred tőlem ezt?
A márványasztal túloldalán ült, háttal a kávéház nyitott ajtajának.
Csodalényt látott bennem, de a kérésem így is nyugtalanította. Most már nem bámult, hanem a szemembe nézett.
Magas volt, sötétbarna hosszú haját most is kibontotta, mint mindig, csupán a homlokából szorította hátra a fürtöket egy bőr csattal. Apró fülcimpájában arany karikák himbálóztak, puha fehér nyári ruhájában volt valami cigányos szertelenség, talán a piros kendő miatt, amely az övet pótolta a bő pamut szoknyán.
Ráadásul egy ilyen lény kedvéért? – kérdezte melegen. Nem haragudott rám, egyáltalán nem, de annyira megrendült, hogy azt még bársonyosan bűvös hangjával sem álcázhatta. – Idézzek meg egy szellemet, amely talán tele van haraggal és bosszúvággyal? Ezt kéred tőlem? Louis de Pointe du Lacnak, aki maga is túl van már az életen?
Ki mást kérhetnék meg rá, Merrick? – válaszoltam. – Ki más képes erre? – Egyszerűen, amerikaiasan ejtettem ki a nevét, pedig mikor először találkoztunk valamikor régen, Merrique-nek mondta magát, enyhén franciás ízzel.
A konyhaajtó fülsértő hangot adott. Az olajozatlan sarokvasak csikorogtak. Koszos kötényt viselő, nyeszlett pincér csoszogott oda hozzánk a poros kőpadlón.
Rumot – rendelkezett Merrick. – St. Jamest. Egy üveggel.
A pincér dünnyögött valamit, amit még vámpírfüllel sem akartam hallani, aztán visszacsoszogott, otthagyva kettőnket a félhomályos helyiségben, amely magas ajtókkal nyílt a Szent Anna utcára.
Telivér New Orleans-i intézmény volt a kis lebuj. A magasban ventilátorok köröztek lustán, a padlót egy örökkévalóság óta nem mosták fel.
A szürkület puhán sötétedett, a levegő sűrű volt a Francia Negyed aromáitól és a tavasz édességétől. Igazi csoda, hogy Merrick ezt a helyet választotta, amely ilyen különös módon kihalt ezen az isteni estén!
Kitartóan nézett, de csak szelídség volt a pillantásában.
Tehát Louis de Pointe du Lac most szellemet fog látni – mondta tűnődve. – Mintha nem szenvedett volna éppen eleget.
Nemcsak a szavaiból, de a mély, meghitt hangjából is őszinte részvét sugárzott. Komolyan sajnálta Louis-t.
Hát igen – vágott elém, mielőtt szólhattam volna. – Sajnálom, és tudom, milyen borzasztóan szeretné látni a gyermekvámpírt, akit úgy szeretett. – Töprengve felvonta a szemöldökét. – Olyan nevekkel jössz hozzám, amelyek ma már legendásak. Előlépsz a titokból, előlépsz egy csodából, és rögtön kérsz is valamit.
Akkor tedd meg, Merrick, ha neked nem árt – mondtam. – Én nem azért vagyok itt, hogy bántsalak. Attól őrizzen meg a Mennybéli! De ezt te is tudod.
No és a kár, ami a te Louis-dban eshet? – kérdezte vontatottan, fontolgatva. – Egy szellem iszonyú dolgokat mondhat azoknak, akik megidézik, ez pedig egy erőszakos halált halt gyermekszörny szelleme. Hatalmas és rettenetes dolgot kérsz.
Bólintottam. Szóról szóra igaza volt.
Louis megszállott – mondtam. – Évekig tartott, hogy a megszállottság kioltsa benne az értelmet, de most már semmi másra nem bír gondolni.
No és ha felidézem a gyereket a halottaiból? Gondolod, hogy ezzel megszabadul valamelyik a szenvedéstől?
Ebben nem reménykedem. Nem tudom. De minden jobb annál, ahogy Louis most kínlódik. Természetesen nincs hozzá jogom, hogy erre kérjelek. Arra sem volt jogom, hogy felkeresselek.
Csakhogy mi – a Talamasca, Louis és én – össze vagyunk gubancolva. És Lestat is. Louis de Pointe du Lac magától a Talamascától hallotta Claudia szellemének történetét. Állítólag először a tulajdon rendtársunknak, egy Jesse Reeves nevű nőnek – az archívumban megtalálod – jelent meg Claudia kísértete.
Igen, ismerem a történetet – válaszolta Merrick. – A Royale utcában történt.
Te bíztad meg Jesse Reevest, hogy nyomozzon a vámpírok után. Jesse Reeves pedig olyan kincsekkel tért vissza, amelyek meggyőzően bizonyították, hogy élt valaha a lakásban egy halhatatlan gyermek, amit úgy hívtak, hogy Claudia.
Pontosan – feleltem. – Hiba volt, hogy Jesse-t küldtem oda. Jesse túl fiatal volt. Jesse sose… - Nehéz volt befejeznem. – Jesse sose volt olyan fürge eszű, mint te. Az emberek olvastak róla Lestat meséiben, és nagyon fantáziadúsnak találják – mélázott Merrick. – Napló, rózsafüzér, ugye? Meg egy régi baba. Megvannak nekünk ezek a dolgok, ugye? Az angliai széfben. Louisianában akkor még nem volt rendházunk. Magad zártad be őket a pincébe.
Meg tudod tenni? – kérdeztem. – Meg fogod tenni? Mert inkább ez a kérdés. Abban nem kételkedem, hogy képes vagy rá.
Merrick még nem állt készen a válasszal. De ez akkor is nagy kezdet volt kettőnknek.
Ó, mennyire hiányzott! Nem vártam, hogy ekkora szívfájdalom lesz, amikor ismét beszélhetek vele. Gyönyörrel habzsoltam, mi minden változott benne. Beszédéből teljesen kikopott a francia zönge, majdnem britnek hangzott az európai tanulás hosszú évei után. Ezekből az évekből néhányat Angliában töltött velem.
Tudod, hogy Louis látott téged? – kérdeztem gyengéden. – Tudod, hogy ő küld hozzád ezzel a kéréssel? Tudod, hogy kiolvasta a hatalmadat a figyelmeztető pillantásodból?
Merrick nem felelt.
„Láttam egy igazi boszorkányt”, ezt mondta, mikor eljött hozzám. „Nem félt tőlem. Azt üzente, a holtakat idézi meg védelmül, ha nem hagyom békén.” Merrick bólintott. Nagyon komolyan nézett rám.
Igen, ez az igazság – felelte fojtottan. – Úgy is fogalmazhatnánk, hogy keresztezte az utamat. – Egy darabig töprengett. – Habár én többször is találkoztam Louis de Pointe du Lackal. Gyerek voltam, mikor először megtörtént. Csak veled beszélünk róla először.
Elámultam, pedig tudhattam volna, hogy Merrick mindig képes meglepni. Mérhetetlenül csodáltam, és ezt nem is leplezhettem. Szerettem megjelenésének egyszerűségét, a kivágott, fehér pamut blúzt a sima, rövid ujjakkal, a fekete babszemekből fűzött gyöngysorát.
Belenéztem zöld szemébe, és váratlanul elfogott a szégyenkezés, amiért megmutattam neki magamat. Louis nem kényszerített, hogy közeledjek Merrickhez. Magamtól tettem. De nem akarom azzal kezdeni ezt az elbeszélést, hogy a szégyenben dagonyázok.
Érjék be annyival, hogy több voltunk egyszerű rendtársaknál. Tanár és tanítvány voltunk, ő és én, és egyszer, rövid időre – nagyon rövid időre – majdnem szeretők.
Kislányként került hozzánk a Mayfair-klán fattyúhajtása, akit alig ismert fehér boszorkányok ojtottak bele annak a családnak az afro-amerikai ágába, a ragyogó szépségű nyolcadvér gyermek, aki meztélláb sétált be a louisianai rendházba, és azt mondta:
Hallottam rólatok, szükségem van rátok. Látok dolgokat. Tudok beszélni a holtakkal.
Ha jól számolom, több mint húsz éve történt.
Én voltam a Talamasca rendfőnöke, és már egész jól berendezkedtem az elegáns aktatologatásra, ami hol kényelmes volt, hol bosszantó. Akkor egy éjszaka feltelefonáltak. Barátom és tudós társam volt, Aaron Lightner.
David – mondta – ide kell jönnöd! Igazi szenzáció! Olyan hatalmas erejű boszorkány, hogy nincs rá szavam. Jönnöd kell, David…
Abban az időben senkit se tiszteltem jobban Aaron Lightnernél. Három teremtmény volt, akiket szerettem emberi és vámpírlétem során. Aaron Lightner volt az egyik. A másik Lestat, a vámpír, aki megajándékozott szerelmének csodáival, és örökre megtörte halandó létemet. Lestat halhatatlanná és olyan hihetetlenül erőssé tett, hogy nincsen párom a vámpírok között.
Ami a harmadikat illeti, ő Merrick Mayfair, habár őt minden erőmből próbáltam elfelejteni.
De most Aaronról, régi barátomról beszélünk, akinek hullámos fehér haja, élénk szürke szeme volt, és szerette a délies stílusú, kék-fehér csíkos hullámkrepp öltönyöket. Meg róla beszélünk, a réges-régi kis Merrickről, aki olyan egzotikus volt, mint otthonának buja trópusi flórája és faunája.
Jól van, öreg cimbora. Megyek, de nem várhatna reggelig? – Emlékszem kisstílű kelletlenségemre, és Aaron jóízű nevetésére:
David, mi történt veled, öregem? – kérdezte. - Ne is mondd, mivel vagy elfoglalva, majd én megmondom! Elaludtál valami kellemes könyvön, amit a tizenkilencedik században írtak a kísértetekről! Had találgassak! Sabine Baring-Gould a szerző. Hat hónapja nem tetted ki a lábadat az anyaházból. Még annyi időre se, hogy a városban ebédelj. Ne tagadd, David! Úgy élsz, mint akinek véget ért az élete!
Kacagtam. Aaronnak olyan kedves hangja volt. Nem Sabine Baring-Gouldot olvastam, de ő is lehetett volna. Azt hiszem, Algernon Blackwood valamelyik rémmeséje volt. Aaron azt is jól eltalálta, hogy mióta nem tettem ki a lábamat megszentelt falaink közül.
Hol a szenvedély, David? Hol az elkötelezettség? – nyaggatott Aaron. – David, ez a gyerek boszorkány. Gondolod, hogy könnyelműen használom ezt a szót? Felejtsd el egy pillanatra a családi nevét, és mindent, amit tudunk róluk. Még Mayfairéket is meghökkentené, bár ha nekem lesz beleszólásom, sose szereznek tudomást róla. David, ez a kislány képes szellemeket idézni. Nyisd ki a bibliádat, lapozd fel Sámuel könyvét. Maga az endori boszorkány személyesen! Te pedig olyan nyűgös vagy, mint Sámuel szelleme, amikor a boszorkány felverte álmából. Bújj elő az ágyból, és kelj át az óceánon! Itt és most van szükségem rád!
Az endori boszorkány. Nem kellett belenéznem a bibliámba. Minden talamascás kívülről ismeri azt a történetet.
A filiszteusok erejét félő Saul király a rettegett ütközet előtt elmegy egy „halottidéző asszonyhoz”, és arra kéri, idézze fel halottaiból Sámuel prófétát. „Miért háborgattál, hogy felidéztettél engemet?” – kérdezi a kísérteties próféta, majd kurtán közli Saullal, hogy másnap mindkét fiával együtt követi őt a holtak országába.
Az endori boszorkány. Így gondoltam mindig Merrickre, függetlenül attól, hogy később milyen közel kerültünk egymáshoz. Merrick Mayfair volt, az endori boszorkány. Néha így emlegettem félhivatalos emlékeztetőkben és rövid feljegyzésekben.
Először zsenge csoda volt. Engedelmeskedtem Aaron felszólításának, becsomagoltam, Louisianába repültem, és először tettem be a lábamat Tölgyes Rejtekbe, a csodálatos ültetvényes udvarházba, a mi menedékünkbe New Orleans mellett, a régi Folyó úton.
Álomszerű volt az egész. A gépen az Ótestamentumot olvastam: Saul király fiait levágják a csatában, Saul a kardjába dől. Mégis babonás lennék? Életemet a Talamascának adtam, de mielőtt elkezdtem tanulmányaimat, én is láttam szellemeket, és parancsoltam nekik. Félreértések elkerülése végett ezek nem kísértetek voltak, csak névtelen, testetlen fantomok; végül attól a brazil kandomblé mágiától kaptak arcot, amelybe vakmerő ifjúságomban belevetettem magamat.
Ám aztán engedtem, hogy azt az erőt lehűtse bennem a tudós lét és a törődés másokkal. Elhagytam Brazília misztériumait a levéltárak, ereklyék, könyvtárak nem kevésbé csodálatos világáért, a szervezésért és a gyámkodásért, hogy porosan révült tiszteletet keltsek másokban a módszereink és óvatos eljárásaink iránt. A Talamasca olyan ősi volt, olyan hatalmas, olyan szerető hévvel ölelt.
Még Aaron se tudott a hatalmamról, akkor nem, holott sok lélek ajtaját megnyitotta okkult tehetségével. Majd én eldöntöm, ki ez a lány.
Esett, mikor az anyaházhoz értünk; esőben vetette bele magát az autónk az óriási tölgyek alagútjába, amely a töltéstől a magas kétszárnyú ajtóhoz vezetett. Milyen zöld volt még a sötétségben is ez a világ, ahol a bütykös ágakig ért a magas fű! Mintha a spanyolszakáll hosszú, szürke pászmái simogatták volna a gépkocsi tetejét.
Az áram kiment, a vihar miatt, mint mondták.
Hiszen ez elbűvölő! – fogadott Aaron. Már akkor fehérre őszült a haja. Maga volt a tökéletes, idősödő úriember, a lágyságig szelíd és rendíthetetlenül jóindulatú. – Olyannak láthatjuk a házat, amilyen régen volt, nem gondolod?
Csak olajlámpák és gyertyák világítottak a nagy szobákban. Ahogy közeledtünk, láttam a vibráló fényt a legyező alakú ablakban az ajtó fölött. Lámpákat hintáztatott a szél a széles erkélyeken, amelyek körbefutottak a nagy, szögletes ház első és második emeletén.
Mielőtt beléptem, az eső ellenére is rászántam az időt, hogy megcsodáljam a mesébe illő trópusi udvarházat, lenyűgözően egyszerű oszlopaival. Valaha cukornád vette körül számtalan négyzetmérföldön át; a rozzant melléképületekben a hátsó virágágyak mögött, amelyeknek még a felhőszakadás se vehette el a színét, laktak régen a rabszolgák.
Merrick mezítláb jött a köszöntésemre. Levendulalila alapon rózsaszín virágos ruhájában aligha látszott boszorkánynak.
Szeme akkor se lehetett volna titokzatosabb, ha körülfesti feketével, hindu hercegnők módjára. Csodálatos szem volt, amelynek sötét gyűrűvel övezett írisze még zöldebbnek tűnt a halványbarna, bársonyos arcban. Haját hátrafésülte a homlokából, vékony kezét hanyagul lógatta. Milyen fesztelennek tűnt az első pillanatokban!
Jó estét, David Talbot – mondta szinte szertartásosan. Elbűvölt lágy hangjának magabiztossága.
Nem tudták rászoktatni, hogy cipőt húzzon. Félelmetesen izgató volt az a meztelen láb a gyapjú szőnyegen. Azt hittem, vidéken nőtt fel, de nem, mert mint megtudtam, New Orleans egyik ócska, lepusztult részében született, ahol még járda sincs a viharvert, elhanyagolt házak között, és fává nő a mérget virágzó leánder.
Itt lakott Merrick a keresztanyjával, Nagy Nananne-nal, a boszorkánnyal, akinek minden tudását köszönhette. Anyja, a halottlátó, akit akkor még csak a rejtélyes Hideg Sandra néven ismertem, beleszeretett egy felfedezőbe. Apáról nem történt említés. Merrick sose járt igazi iskolába.
Jó estét, Merrick Mayfair – mondtam szeretettel és átöleltem.
Magas volt tizennégy éveshez képest, egyszerű pamut ruhája alatt gyönyörűen formált mellek rügyeztek, puha, száraz haja kibontva omlott a hátára. Akárki spanyol szépségnek nézhette volna ezen a furcsa, déli tájon kívül, ahol a rabszolgák és szabad utódaik történetét sűrűn behálózzák a bonyolult kapcsolatok és a buja szerelmek. Ám minden New Orleans-i rögtön meglátta volna az afrikai vért Merrick bőrének szép tejeskávé árnyalatában.
Akkor értettem meg igazán ezt a kifejezést, amikor tejet töltöttem a sűrű cikóriakávéhoz.
Minden rokonom színes – mondta Merrick, akkor még franciás ízű hangján. – Azok, akik elmennek fehérnek, elhagyják a várost, és felköltöznek északra. Mindig ez szokott történni. Nem akarják, hogy Nagy Nananne meglátogassa őket. Nem akarják, hogy bárki is megtudja róluk. Én elmennék fehérnek. De mi lenne a családdal? Mi lenne az örökséggel? Sose hagynám itt Nagy Nananne-t. Azért jöttem ide, mert ő mondta.
Egy vamp tartásával ült ott, elveszve a nagy, ökörvérszín bőrszékben. Őrjítő volt a bokáján az a vékony aranylánc. A másik láncról, amely a nyakát ölelte, gyémántokkal kirakott, kicsi kereszt lógott.
Megnézi ezeket a képeket? – kérdezte hívogatón. Az ölében tartott cipős dobozban voltak a képek. – Ezekben nincs boszorkányság. Nyugodtan megnézheti.
Előszedte a tiszta, éles vonalú dagerrotípiákat. Minden üveglapot guttapercsa-keretbe foglaltak, amelyeken dús inda- vagy virágmotívumok málladoztak. Sokat össze lehetett csukni, és be lehetett zárni kapoccsal, mint az apró könyveket.
Az 1840-es évekből származnak – magyarázta Merrick – és mind a mi családunkat ábrázolja. Egy rokonunk készítette őket. Híres fotográfus volt, szerették. Maradt utána néhány mese – tudom, hol vannak. Gyönyörű kézvonással írták őket. Egy ládában vannak Nagy Nananne házának padlásán. A szék szélére csúszott, térde előbukkant vékony szoknyája alól. Haja sötét felhőben gomolygott mögötte. A hajvonala egyenes volt, a homloka sima és gyönyörű. Bár épp hogy hűvös volt, begyújtottak a kandallóba. Igézően illatos volt a kényelmes szoba a görög szobrokkal tagolt, számtalan könyvespolcával. Aaron mérhetetlenül büszkén, ugyanakkor aggodalmasan figyelte Merricket.
Látja, ők mind az enyéim a régi napokból. – Mintha kártyát vetett volna.
Tojásdad arcán, határozott járomcsontjain szép volt az árnyékok vibráló játéka. – Látja, hogy összetartottak? De mint mondtam, azok, akik elmehettek, rég elmentek. Nézze, mit adtak fel, csak gondoljon bele, ennyi történelmet. Látja ezt?
Alaposan megnéztem az olajlámpa fényében csillogó kis képet.
Ő Lucy Nancy Marie Mayfair, akinek fehér ember volt az apja, de sose tudtunk valami sokat róla. Mindvégig voltak fehér emberek. Csak fehér férfiak. Mi mindent megtettek ezek a nők a fehér férfiakért! Az anyám egy fehér férfival ment el Dél-Amerikába. Én is velük mentem. Emlékszem az őserdőkre. - Mintha tétovázott volna. Kiemelt valamit az agyamból, vagy csak arcomnak elragadtatása állította meg?
Sose felejtem el ifjúságom felfedező éveit az Amazonasnál. Azt hiszem, nem is akartam elfelejteni, bár semmi sem tudatosíthatta bennem fájóbban az öregséget, mint ezek a kalandok puskával és fényképezőgéppel a világ végén. Nem is álmodtam, hogy egyszer még visszatérek ezzel a lánnyal a feltérképezetlen vadonba.
Ismét a régi üveglemezeket bámultam. Csupa gazdag ember volt rajtuk. Cilinderek, bő tafota szoknyák műtermi háttérfüggönyök előtt, buja növények között. Ott volt egy fiatal nő, olyan szép, mint maga Merrick: finnyásan merev háttal ült a magas támlájú gótikus széken. Hogyan magyarázzam el az afrikai vér jelét, amely tisztán kiült sok arcra? Volt, akinél csak az árulta el, hogy a szem szokatlanul ragyogott a barna europid arcban, de azért megvolt.
Ő a legrégibb – folytatta Merrick. – Angelique Marybelle Mayfair. – Méltóságteljes asszony, középen elválasztott, sötét haj, bő ruhaujjak, a vállán díszes sál. Ujjai között vékony csíptető és összecsukott legyező.
Ez a legrégibb és legszebb képem. Azt mondták róla, hogy titkos boszorkány volt. Mert vannak titkos boszorkányok, és vannak olyanok, akikhez eljárnak az emberek. Angelique Marybelle a titkos fajta volt, de nagyon okos. Azt mondják, egy fehér Mayfair volt a szeretője, aki a Kertvárosban lakott, és vér szerint az ő unokaöccse volt. Én kettejüktől származok. Julien bácsi, úgy hívták a szeretőt. Engedte, hogy a színes rokonai Julien bácsinak szólítsák, és ne Julien úrnak, ahogy más fehér emberek megkövetelték volna.
Aaron izmai megfeszültek, bár igyekezett titkolni. A lány elől talán elrejthette, ám előlem nem.
Szóval nem beszélt Merricknek a veszélyes Mayfair-famíliáról. Nem kerültek szóba közöttük a kertvárosi félelmetes Mayfairek, a természetfölötti hatalommal felruházott törzs, amely után Aaron évek óta nyomozott. Mayfair-aktáink évszázadokra nyúltak vissza. Rendtársainkat ölték meg a Mayfair-boszorkányok, ahogyan hívjuk őket. Ám ennek a gyermeknek nem szabad tőlünk hallania róluk, gondoltam hirtelen, legalábbis addig nem, amíg Aaron úgy nem dönt, hogy ez mindkét félnek javára válik, és senkinek sem ártunk vele. Ám ez sose jött el. Merrick élete sose érintkezett a fehér Mayfairekével. Most nem az ő történetüket írom.
Ám azon az estén Aaron és én elszántan próbáltuk kiüríteni az agyunkat a kis boszorkány előtt.
Nem tudom, ránk nézett-e Merrick, mielőtt folytatta:
Ma is Mayfairek laknak abban a kertvárosi házban – mondta szárazon. – Fehér emberek, akik sose érintkeztek velünk, csak az ügyvédeiken át. – Milyen felnőttesen kuncogott – ahogy akkor szoktak az emberek, ha jogászokról beszélnek.
Az ügyvédek pénzt hoztak – mondta, és megcsóválta a fejét. – Mayfairek is voltak közöttük. Az ügyvédek északra küldték Angelique Marybelle Mayfairt egy előkelő iskolába, de ő visszajött, hogy itt éljen és haljon meg. Sose mennék azokhoz a fehérekhez – vetette oda félvállról, majd így folytatta:
De Nagy Nananne úgy beszél Julien bácsiról, mintha ma is élne, és gyerekkoromban mindig azt hallottam, hogy Julien bácsi jó ember volt. Számon tartotta az összes színes rokonát, és azt mondták róla, hogy a nézésével meg tudta ölni az ellenségeit, vagy a rokonaiét. Igazi houn’gan volt. Majd még mesélek róla.
Hirtelen Aaronra pillantott, és láttam, amint a barátom szinte félősen fordítja el a tekintetét. Nem tudom, a jövőt látta-e a lány – azt, hogy a Mayfair-boszorkányok ügye ugyanúgy bekebelezi majd Aaron életét, mint Lestat az enyémet?
Most is, a kávéház asztalánál is azon tűnődtem, mit tarthat Aaron haláláról ez a szép, támadhatatlan asszony, akivé az a kislány fejlődött?
A rozoga vén pincér kihozta az egyötöd gallon rumot, amit Merrick rendelt, a martinique-i sötét St. Jamest. Megcsapott a szesz tömény szaga, miközben a pincér töltött a nyolcszögletű, nehéz kis pohárba. Emlékek hullámzottak az agyamban. Más időké, nem a kezdeteké.
Merrick úgy hajtotta fel, ahogy vártam, amire emlékeztem: mintha vizet inna. A pincér visszacsoszogott oda, ahol rejtőzött. Merrick felemelte a palackot, és újra töltött a poharába, mielőtt megtehettem volna helyette.
Láttam, ahogy a nyelve megnyalja belülről az ajkát. Ismét rám emelte fürkésző nagy szemét.
Emlékszel, mikor együtt ittunk rumot? – kérdezte majdnem mosolyogva. Túl ideges, túl éber volt, hogy igazán mosolyoghasson. – Emlékszel – mondta. – Azokról a rövid éjszakákról beszélek, a dzsungelben. Ó, milyen igazad van, mikor emberi szörnyetegnek nevezed a vámpírt! Még mindig annyira emberi vagy. Látom az arcodon. Látom a mozdulataidban. A tested tökéletesen emberi. Semmi sem árulja el…
Elárulja – vitatkoztam. – Idő multával te is meg fogod látni. Feszélyezőnek, aztán félelmetesnek találod, végül megszokod. Hidd el nekem, én tudom. Felvonta a szemöldökét, aztán leengedte. Ivott még egy kortyot, én pedig elképzeltem, mennyire ízlik neki a rum. Tudtam, hogy nem iszik minden nap, de ha megtette, nagyon élvezte.
Mennyi emlék, gyönyörű Merrick – súgtam. Nagyon fontosnak tartottam, hogy ne közöljem őket vele, azokra az emlékekre összpontosítsak, amelyek ereklyetartóként óvják ártatlanságát, és a megszentelt bizalomra emlékeztetnek. Aaron az utolsó percig rajongott érte, bár nekem ritkán beszélt erről. Mit tud Merrick a tragikus, cserbenhagyásos gázolásról, amely kioltotta Aaron életét? Én addigra kiléptem a Talamascából, Aaron szeretetéből és az életből.
Pedig mennyi hosszú, tudós év kötött össze a halandóságban! Nekünk felül kellett volna emelkednünk minden botláson. Álmunkban se hittük volna, hogy a kutatásunk hurkot vet a nyakunkba, és elhurcol a barátság hosszú éveinek útjáról. De nem ugyanez történt egy másik hűséges talamascással, az én kedves tanítványommal, Jesse Reevesszel is?
Akkor, amikor Merrick még tikkasztó szépségű gyerek volt, én pedig az álmélkodó rendfőnök, nem gondoltam, hogy hátralevő kevés éveim túlzott meglepetéseket tartogatnának.
Miért nem tanultam Jesse esetéből? Jesse Reeves sokkal inkább a tanítványom volt, mint Merrick, és a vámpírok szőröstül-bőröstül bekapták.
Az odaadó Jesse utoljára küldött még nekem egy szépítő körülírásoktól sűrű levelet, amelyet rajtam kívül senki sem érthetett, és tudatta velem, hogy soha többé nem találkozunk. Nem láttam meg a sorsában a figyelmeztetést. Csak arra gondoltam, hogy Jesse Reeves túl fiatal volt a vampirológia elmélyült tanulmányozásához.
Ez már a múlt. Semmi se maradt abból a szomorú esetből. Semmi se maradt azokból a tévedésekből. Halandó életem széttört, lelkem magasba szárnyalt, aztán visszahullott, vámpíréletem eltörölte az egykori ember apró teljesítményeit és vigaszait. Jesse közöttünk volt, ismertem titkait, és tudtam, hogy örökké távol lesz tőlem.
Most a kísértet a fontos, amelyet Jesse csak egy pillanatra látott nyomozás közben, a Louis-t háborgató kísértettörténet a fontos, mert a bizarr kérés, amellyel drága Merrickemhez fordultam, vagyis hogy kivételes tehetségével idézze fel Claudia szellemét.
A márványasztal túloldalán ült, háttal a kávéház nyitott ajtajának.
Csodalényt látott bennem, de a kérésem így is nyugtalanította. Most már nem bámult, hanem a szemembe nézett.
Magas volt, sötétbarna hosszú haját most is kibontotta, mint mindig, csupán a homlokából szorította hátra a fürtöket egy bőr csattal. Apró fülcimpájában arany karikák himbálóztak, puha fehér nyári ruhájában volt valami cigányos szertelenség, talán a piros kendő miatt, amely az övet pótolta a bő pamut szoknyán.
Ráadásul egy ilyen lény kedvéért? – kérdezte melegen. Nem haragudott rám, egyáltalán nem, de annyira megrendült, hogy azt még bársonyosan bűvös hangjával sem álcázhatta. – Idézzek meg egy szellemet, amely talán tele van haraggal és bosszúvággyal? Ezt kéred tőlem? Louis de Pointe du Lacnak, aki maga is túl van már az életen?
Ki mást kérhetnék meg rá, Merrick? – válaszoltam. – Ki más képes erre? – Egyszerűen, amerikaiasan ejtettem ki a nevét, pedig mikor először találkoztunk valamikor régen, Merrique-nek mondta magát, enyhén franciás ízzel.
A konyhaajtó fülsértő hangot adott. Az olajozatlan sarokvasak csikorogtak. Koszos kötényt viselő, nyeszlett pincér csoszogott oda hozzánk a poros kőpadlón.
Rumot – rendelkezett Merrick. – St. Jamest. Egy üveggel.
A pincér dünnyögött valamit, amit még vámpírfüllel sem akartam hallani, aztán visszacsoszogott, otthagyva kettőnket a félhomályos helyiségben, amely magas ajtókkal nyílt a Szent Anna utcára.
Telivér New Orleans-i intézmény volt a kis lebuj. A magasban ventilátorok köröztek lustán, a padlót egy örökkévalóság óta nem mosták fel.
A szürkület puhán sötétedett, a levegő sűrű volt a Francia Negyed aromáitól és a tavasz édességétől. Igazi csoda, hogy Merrick ezt a helyet választotta, amely ilyen különös módon kihalt ezen az isteni estén!
Kitartóan nézett, de csak szelídség volt a pillantásában.
Tehát Louis de Pointe du Lac most szellemet fog látni – mondta tűnődve. – Mintha nem szenvedett volna éppen eleget.
Nemcsak a szavaiból, de a mély, meghitt hangjából is őszinte részvét sugárzott. Komolyan sajnálta Louis-t.
Hát igen – vágott elém, mielőtt szólhattam volna. – Sajnálom, és tudom, milyen borzasztóan szeretné látni a gyermekvámpírt, akit úgy szeretett. – Töprengve felvonta a szemöldökét. – Olyan nevekkel jössz hozzám, amelyek ma már legendásak. Előlépsz a titokból, előlépsz egy csodából, és rögtön kérsz is valamit.
Akkor tedd meg, Merrick, ha neked nem árt – mondtam. – Én nem azért vagyok itt, hogy bántsalak. Attól őrizzen meg a Mennybéli! De ezt te is tudod.
No és a kár, ami a te Louis-dban eshet? – kérdezte vontatottan, fontolgatva. – Egy szellem iszonyú dolgokat mondhat azoknak, akik megidézik, ez pedig egy erőszakos halált halt gyermekszörny szelleme. Hatalmas és rettenetes dolgot kérsz.
Bólintottam. Szóról szóra igaza volt.
Louis megszállott – mondtam. – Évekig tartott, hogy a megszállottság kioltsa benne az értelmet, de most már semmi másra nem bír gondolni.
No és ha felidézem a gyereket a halottaiból? Gondolod, hogy ezzel megszabadul valamelyik a szenvedéstől?
Ebben nem reménykedem. Nem tudom. De minden jobb annál, ahogy Louis most kínlódik. Természetesen nincs hozzá jogom, hogy erre kérjelek. Arra sem volt jogom, hogy felkeresselek.
Csakhogy mi – a Talamasca, Louis és én – össze vagyunk gubancolva. És Lestat is. Louis de Pointe du Lac magától a Talamascától hallotta Claudia szellemének történetét. Állítólag először a tulajdon rendtársunknak, egy Jesse Reeves nevű nőnek – az archívumban megtalálod – jelent meg Claudia kísértete.
Igen, ismerem a történetet – válaszolta Merrick. – A Royale utcában történt.
Te bíztad meg Jesse Reevest, hogy nyomozzon a vámpírok után. Jesse Reeves pedig olyan kincsekkel tért vissza, amelyek meggyőzően bizonyították, hogy élt valaha a lakásban egy halhatatlan gyermek, amit úgy hívtak, hogy Claudia.
Pontosan – feleltem. – Hiba volt, hogy Jesse-t küldtem oda. Jesse túl fiatal volt. Jesse sose… - Nehéz volt befejeznem. – Jesse sose volt olyan fürge eszű, mint te.
Az emberek olvastak róla Lestat meséiben, és nagyon fantáziadúsnak találják – mélázott Merrick. – Napló, rózsafüzér, ugye? Meg egy régi baba. Megvannak nekünk ezek a dolgok, ugye? Az angliai széfben. Louisianában akkor még nem volt rendházunk. Magad zártad be őket a pincébe.
Meg tudod tenni? – kérdeztem. – Meg fogod tenni? Mert inkább ez a kérdés. Abban nem kételkedem, hogy képes vagy rá.
Merrick még nem állt készen a válasszal. De ez akkor is nagy kezdet volt kettőnknek.
Ó, mennyire hiányzott! Nem vártam, hogy ekkora szívfájdalom lesz, amikor ismét beszélhetek vele. Gyönyörrel habzsoltam, mi minden változott benne. Beszédéből teljesen kikopott a francia zönge, majdnem britnek hangzott az európai tanulás hosszú évei után. Ezekből az évekből néhányat Angliában töltött velem.
Tudod, hogy Louis látott téged? – kérdeztem gyengéden. – Tudod, hogy ő küld hozzád ezzel a kéréssel? Tudod, hogy kiolvasta a hatalmadat a figyelmeztető pillantásodból?
Merrick nem felelt.
„Láttam egy igazi boszorkányt”, ezt mondta, mikor eljött hozzám. „Nem félt tőlem. Azt üzente, a holtakat idézi meg védelmül, ha nem hagyom békén.” Merrick bólintott. Nagyon komolyan nézett rám.
Igen, ez az igazság – felelte fojtottan. – Úgy is fogalmazhatnánk, hogy keresztezte az utamat. – Egy darabig töprengett. – Habár én többször is találkoztam Louis de Pointe du Lackal. Gyerek voltam, mikor először megtörtént. Csak veled beszélünk róla először.
Elámultam, pedig tudhattam volna, hogy Merrick mindig képes meglepni. Mérhetetlenül csodáltam, és ezt nem is leplezhettem. Szerettem megjelenésének egyszerűségét, a kivágott, fehér pamut blúzt a sima, rövid ujjakkal, a fekete babszemekből fűzött gyöngysorát.
Belenéztem zöld szemébe, és váratlanul elfogott a szégyenkezés, amiért megmutattam neki magamat. Louis nem kényszerített, hogy közeledjek Merrickhez. Magamtól tettem. De nem akarom azzal kezdeni ezt az elbeszélést, hogy a szégyenben dagonyázok.
Érjék be annyival, hogy több voltunk egyszerű rendtársaknál. Tanár és tanítvány voltunk, ő és én, és egyszer, rövid időre – nagyon rövid időre – majdnem szeretők.
Kislányként került hozzánk a Mayfair-klán fattyúhajtása, akit alig ismert fehér boszorkányok ojtottak bele annak a családnak az afro-amerikai ágába, a ragyogó szépségű nyolcadvér gyermek, aki meztélláb sétált be a louisianai rendházba, és azt mondta:
Hallottam rólatok, szükségem van rátok. Látok dolgokat. Tudok beszélni a holtakkal.
Ha jól számolom, több mint húsz éve történt.
Én voltam a Talamasca rendfőnöke, és már egész jól berendezkedtem az elegáns aktatologatásra, ami hol kényelmes volt, hol bosszantó. Akkor egy éjszaka feltelefonáltak. Barátom és tudós társam volt, Aaron Lightner.
David – mondta – ide kell jönnöd! Igazi szenzáció! Olyan hatalmas erejű boszorkány, hogy nincs rá szavam. Jönnöd kell, David…
Abban az időben senkit se tiszteltem jobban Aaron Lightnernél. Három teremtmény volt, akiket szerettem emberi és vámpírlétem során. Aaron Lightner volt az egyik. A másik Lestat, a vámpír, aki megajándékozott szerelmének csodáival, és örökre megtörte halandó létemet. Lestat halhatatlanná és olyan hihetetlenül erőssé tett, hogy nincsen párom a vámpírok között.
Ami a harmadikat illeti, ő Merrick Mayfair, habár őt minden erőmből próbáltam elfelejteni.
De most Aaronról, régi barátomról beszélünk, akinek hullámos fehér haja, élénk szürke szeme volt, és szerette a délies stílusú, kék-fehér csíkos hullámkrepp öltönyöket. Meg róla beszélünk, a réges-régi kis Merrickről, aki olyan egzotikus volt, mint otthonának buja trópusi flórája és faunája.
Jól van, öreg cimbora. Megyek, de nem várhatna reggelig? – Emlékszem kisstílű kelletlenségemre, és Aaron jóízű nevetésére:
David, mi történt veled, öregem? – kérdezte. - Ne is mondd, mivel vagy elfoglalva, majd én megmondom! Elaludtál valami kellemes könyvön, amit a tizenkilencedik században írtak a kísértetekről! Had találgassak! Sabine Baring-Gould a szerző. Hat hónapja nem tetted ki a lábadat az anyaházból. Még annyi időre se, hogy a városban ebédelj. Ne tagadd, David! Úgy élsz, mint akinek véget ért az élete!
Kacagtam. Aaronnak olyan kedves hangja volt. Nem Sabine Baring-Gouldot olvastam, de ő is lehetett volna. Azt hiszem, Algernon Blackwood valamelyik rémmeséje volt. Aaron azt is jól eltalálta, hogy mióta nem tettem ki a lábamat megszentelt falaink közül.
Hol a szenvedély, David? Hol az elkötelezettség? – nyaggatott Aaron. – David, ez a gyerek boszorkány. Gondolod, hogy könnyelműen használom ezt a szót? Felejtsd el egy pillanatra a családi nevét, és mindent, amit tudunk róluk. Még Mayfairéket is meghökkentené, bár ha nekem lesz beleszólásom, sose szereznek tudomást róla. David, ez a kislány képes szellemeket idézni. Nyisd ki a bibliádat, lapozd fel Sámuel könyvét. Maga az endori boszorkány személyesen! Te pedig olyan nyűgös vagy, mint Sámuel szelleme, amikor a boszorkány felverte álmából. Bújj elő az ágyból, és kelj át az óceánon! Itt és most van szükségem rád!
Az endori boszorkány. Nem kellett belenéznem a bibliámba. Minden talamascás kívülről ismeri azt a történetet.
A filiszteusok erejét félő Saul király a rettegett ütközet előtt elmegy egy „halottidéző asszonyhoz”, és arra kéri, idézze fel halottaiból Sámuel prófétát. „Miért háborgattál, hogy felidéztettél engemet?” – kérdezi a kísérteties próféta, majd kurtán közli Saullal, hogy másnap mindkét fiával együtt követi őt a holtak országába.
Az endori boszorkány. Így gondoltam mindig Merrickre, függetlenül attól, hogy később milyen közel kerültünk egymáshoz. Merrick Mayfair volt, az endori boszorkány. Néha így emlegettem félhivatalos emlékeztetőkben és rövid feljegyzésekben.
Először zsenge csoda volt. Engedelmeskedtem Aaron felszólításának, becsomagoltam, Louisianába repültem, és először tettem be a lábamat Tölgyes Rejtekbe, a csodálatos ültetvényes udvarházba, a mi menedékünkbe New Orleans mellett, a régi Folyó úton.
Álomszerű volt az egész. A gépen az Ótestamentumot olvastam: Saul király fiait levágják a csatában, Saul a kardjába dől. Mégis babonás lennék? Életemet a Talamascának adtam, de mielőtt elkezdtem tanulmányaimat, én is láttam szellemeket, és parancsoltam nekik. Félreértések elkerülése végett ezek nem kísértetek voltak, csak névtelen, testetlen fantomok; végül attól a brazil kandomblé mágiától kaptak arcot, amelybe vakmerő ifjúságomban belevetettem magamat.
Ám aztán engedtem, hogy azt az erőt lehűtse bennem a tudós lét és a törődés másokkal. Elhagytam Brazília misztériumait a levéltárak, ereklyék, könyvtárak nem kevésbé csodálatos világáért, a szervezésért és a gyámkodásért, hogy porosan révült tiszteletet keltsek másokban a módszereink és óvatos eljárásaink iránt. A Talamasca olyan ősi volt, olyan hatalmas, olyan szerető hévvel ölelt.
Még Aaron se tudott a hatalmamról, akkor nem, holott sok lélek ajtaját megnyitotta okkult tehetségével. Majd én eldöntöm, ki ez a lány.
Esett, mikor az anyaházhoz értünk; esőben vetette bele magát az autónk az óriási tölgyek alagútjába, amely a töltéstől a magas kétszárnyú ajtóhoz vezetett. Milyen zöld volt még a sötétségben is ez a világ, ahol a bütykös ágakig ért a magas fű! Mintha a spanyolszakáll hosszú, szürke pászmái simogatták volna a gépkocsi tetejét.
Az áram kiment, a vihar miatt, mint mondták.
Hiszen ez elbűvölő! – fogadott Aaron. Már akkor fehérre őszült a haja. Maga volt a tökéletes, idősödő úriember, a lágyságig szelíd és rendíthetetlenül jóindulatú. – Olyannak láthatjuk a házat, amilyen régen volt, nem gondolod?
Csak olajlámpák és gyertyák világítottak a nagy szobákban. Ahogy közeledtünk, láttam a vibráló fényt a legyező alakú ablakban az ajtó fölött. Lámpákat hintáztatott a szél a széles erkélyeken, amelyek körbefutottak a nagy, szögletes ház első és második emeletén.
Mielőtt beléptem, az eső ellenére is rászántam az időt, hogy megcsodáljam a mesébe illő trópusi udvarházat, lenyűgözően egyszerű oszlopaival. Valaha cukornád vette körül számtalan négyzetmérföldön át; a rozzant melléképületekben a hátsó virágágyak mögött, amelyeknek még a felhőszakadás se vehette el a színét, laktak régen a rabszolgák.
Merrick mezítláb jött a köszöntésemre. Levendulalila alapon rózsaszín virágos ruhájában aligha látszott boszorkánynak.
Szeme akkor se lehetett volna titokzatosabb, ha körülfesti feketével, hindu hercegnők módjára. Csodálatos szem volt, amelynek sötét gyűrűvel övezett írisze még zöldebbnek tűnt a halványbarna, bársonyos arcban. Haját hátrafésülte a homlokából, vékony kezét hanyagul lógatta. Milyen fesztelennek tűnt az első pillanatokban!
Jó estét, David Talbot – mondta szinte szertartásosan. Elbűvölt lágy hangjának magabiztossága.
Nem tudták rászoktatni, hogy cipőt húzzon. Félelmetesen izgató volt az a meztelen láb a gyapjú szőnyegen. Azt hittem, vidéken nőtt fel, de nem, mert mint megtudtam, New Orleans egyik ócska, lepusztult részében született, ahol még járda sincs a viharvert, elhanyagolt házak között, és fává nő a mérget virágzó leánder.
Itt lakott Merrick a keresztanyjával, Nagy Nananne-nal, a boszorkánnyal, akinek minden tudását köszönhette. Anyja, a halottlátó, akit akkor még csak a rejtélyes Hideg Sandra néven ismertem, beleszeretett egy felfedezőbe. Apáról nem történt említés. Merrick sose járt igazi iskolába.
Jó estét, Merrick Mayfair – mondtam szeretettel és átöleltem.
Magas volt tizennégy éveshez képest, egyszerű pamut ruhája alatt gyönyörűen formált mellek rügyeztek, puha, száraz haja kibontva omlott a hátára. Akárki spanyol szépségnek nézhette volna ezen a furcsa, déli tájon kívül, ahol a rabszolgák és szabad utódaik történetét sűrűn behálózzák a bonyolult kapcsolatok és a buja szerelmek. Ám minden New Orleans-i rögtön meglátta volna az afrikai vért Merrick bőrének szép tejeskávé árnyalatában.
Akkor értettem meg igazán ezt a kifejezést, amikor tejet töltöttem a sűrű cikóriakávéhoz.
Minden rokonom színes – mondta Merrick, akkor még franciás ízű hangján. – Azok, akik elmennek fehérnek, elhagyják a várost, és felköltöznek északra. Mindig ez szokott történni. Nem akarják, hogy Nagy Nananne meglátogassa őket. Nem akarják, hogy bárki is megtudja róluk. Én elmennék fehérnek. De mi lenne a családdal? Mi lenne az örökséggel? Sose hagynám itt Nagy Nananne-t. Azért jöttem ide, mert ő mondta.
Egy vamp tartásával ült ott, elveszve a nagy, ökörvérszín bőrszékben. Őrjítő volt a bokáján az a vékony aranylánc. A másik láncról, amely a nyakát ölelte, gyémántokkal kirakott, kicsi kereszt lógott.
Megnézi ezeket a képeket? – kérdezte hívogatón. Az ölében tartott cipős dobozban voltak a képek. – Ezekben nincs boszorkányság. Nyugodtan megnézheti.
Előszedte a tiszta, éles vonalú dagerrotípiákat. Minden üveglapot guttapercsa-keretbe foglaltak, amelyeken dús inda- vagy virágmotívumok málladoztak. Sokat össze lehetett csukni, és be lehetett zárni kapoccsal, mint az apró könyveket.
Az 1840-es évekből származnak – magyarázta Merrick – és mind a mi családunkat ábrázolja. Egy rokonunk készítette őket. Híres fotográfus volt, szerették. Maradt utána néhány mese – tudom, hol vannak. Gyönyörű kézvonással írták őket. Egy ládában vannak Nagy Nananne házának padlásán. A szék szélére csúszott, térde előbukkant vékony szoknyája alól. Haja sötét felhőben gomolygott mögötte. A hajvonala egyenes volt, a homloka sima és gyönyörű. Bár épp hogy hűvös volt, begyújtottak a kandallóba. Igézően illatos volt a kényelmes szoba a görög szobrokkal tagolt, számtalan könyvespolcával. Aaron mérhetetlenül büszkén, ugyanakkor aggodalmasan figyelte Merricket.
Látja, ők mind az enyéim a régi napokból. – Mintha kártyát vetett volna.
Tojásdad arcán, határozott járomcsontjain szép volt az árnyékok vibráló játéka. – Látja, hogy összetartottak? De mint mondtam, azok, akik elmehettek, rég elmentek. Nézze, mit adtak fel, csak gondoljon bele, ennyi történelmet. Látja ezt?
Alaposan megnéztem az olajlámpa fényében csillogó kis képet.
Ő Lucy Nancy Marie Mayfair, akinek fehér ember volt az apja, de sose tudtunk valami sokat róla. Mindvégig voltak fehér emberek. Csak fehér férfiak. Mi mindent megtettek ezek a nők a fehér férfiakért! Az anyám egy fehér férfival ment el Dél-Amerikába. Én is velük mentem. Emlékszem az őserdőkre. - Mintha tétovázott volna. Kiemelt valamit az agyamból, vagy csak arcomnak elragadtatása állította meg?
Sose felejtem el ifjúságom felfedező éveit az Amazonasnál. Azt hiszem, nem is akartam elfelejteni, bár semmi sem tudatosíthatta bennem fájóbban az öregséget, mint ezek a kalandok puskával és fényképezőgéppel a világ végén. Nem is álmodtam, hogy egyszer még visszatérek ezzel a lánnyal a feltérképezetlen vadonba.
Ismét a régi üveglemezeket bámultam. Csupa gazdag ember volt rajtuk. Cilinderek, bő tafota szoknyák műtermi háttérfüggönyök előtt, buja növények között. Ott volt egy fiatal nő, olyan szép, mint maga Merrick: finnyásan merev háttal ült a magas támlájú gótikus széken. Hogyan magyarázzam el az afrikai vér jelét, amely tisztán kiült sok arcra? Volt, akinél csak az árulta el, hogy a szem szokatlanul ragyogott a barna europid arcban, de azért megvolt.
Ő a legrégibb – folytatta Merrick. – Angelique Marybelle Mayfair. – Méltóságteljes asszony, középen elválasztott, sötét haj, bő ruhaujjak, a vállán díszes sál. Ujjai között vékony csíptető és összecsukott legyező.
Ez a legrégibb és legszebb képem. Azt mondták róla, hogy titkos boszorkány volt. Mert vannak titkos boszorkányok, és vannak olyanok, akikhez eljárnak az emberek. Angelique Marybelle a titkos fajta volt, de nagyon okos. Azt mondják, egy fehér Mayfair volt a szeretője, aki a Kertvárosban lakott, és vér szerint az ő unokaöccse volt. Én kettejüktől származok. Julien bácsi, úgy hívták a szeretőt. Engedte, hogy a színes rokonai Julien bácsinak szólítsák, és ne Julien úrnak, ahogy más fehér emberek megkövetelték volna.
Aaron izmai megfeszültek, bár igyekezett titkolni. A lány elől talán elrejthette, ám előlem nem.
Szóval nem beszélt Merricknek a veszélyes Mayfair-famíliáról. Nem kerültek szóba közöttük a kertvárosi félelmetes Mayfairek, a természetfölötti hatalommal felruházott törzs, amely után Aaron évek óta nyomozott. Mayfair-aktáink évszázadokra nyúltak vissza. Rendtársainkat ölték meg a Mayfair-boszorkányok, ahogyan hívjuk őket. Ám ennek a gyermeknek nem szabad tőlünk hallania róluk, gondoltam hirtelen, legalábbis addig nem, amíg Aaron úgy nem dönt, hogy ez mindkét félnek javára válik, és senkinek sem ártunk vele. Ám ez sose jött el. Merrick élete sose érintkezett a fehér Mayfairekével. Most nem az ő történetüket írom.
Ám azon az estén Aaron és én elszántan próbáltuk kiüríteni az agyunkat a kis boszorkány előtt.
Nem tudom, ránk nézett-e Merrick, mielőtt folytatta:
Ma is Mayfairek laknak abban a kertvárosi házban – mondta szárazon. – Fehér emberek, akik sose érintkeztek velünk, csak az ügyvédeiken át. – Milyen felnőttesen kuncogott – ahogy akkor szoktak az emberek, ha jogászokról beszélnek.
Az ügyvédek pénzt hoztak – mondta, és megcsóválta a fejét. – Mayfairek is voltak közöttük. Az ügyvédek északra küldték Angelique Marybelle Mayfairt egy előkelő iskolába, de ő visszajött, hogy itt éljen és haljon meg. Sose mennék azokhoz a fehérekhez – vetette oda félvállról, majd így folytatta:
De Nagy Nananne úgy beszél Julien bácsiról, mintha ma is élne, és gyerekkoromban mindig azt hallottam, hogy Julien bácsi jó ember volt. Számon tartotta az összes színes rokonát, és azt mondták róla, hogy a nézésével meg tudta ölni az ellenségeit, vagy a rokonaiét. Igazi houn’gan volt. Majd még mesélek róla.
Hirtelen Aaronra pillantott, és láttam, amint a barátom szinte félősen fordítja el a tekintetét. Nem tudom, a jövőt látta-e a lány – azt, hogy a Mayfair-boszorkányok ügye ugyanúgy bekebelezi majd Aaron életét, mint Lestat az enyémet?
Most is, a kávéház asztalánál is azon tűnődtem, mit tarthat Aaron haláláról ez a szép, támadhatatlan asszony, akivé az a kislány fejlődött?
A rozoga vén pincér kihozta az egyötöd gallon rumot, amit Merrick rendelt, a martinique-i sötét St. Jamest. Megcsapott a szesz tömény szaga, miközben a pincér töltött a nyolcszögletű, nehéz kis pohárba. Emlékek hullámzottak az agyamban. Más időké, nem a kezdeteké.
Merrick úgy hajtotta fel, ahogy vártam, amire emlékeztem: mintha vizet inna. A pincér visszacsoszogott oda, ahol rejtőzött. Merrick felemelte a palackot, és újra töltött a poharába, mielőtt megtehettem volna helyette.
Láttam, ahogy a nyelve megnyalja belülről az ajkát. Ismét rám emelte fürkésző nagy szemét.
Emlékszel, mikor együtt ittunk rumot? – kérdezte majdnem mosolyogva. Túl ideges, túl éber volt, hogy igazán mosolyoghasson. – Emlékszel – mondta. – Azokról a rövid éjszakákról beszélek, a dzsungelben. Ó, milyen igazad van, mikor emberi szörnyetegnek nevezed a vámpírt! Még mindig annyira emberi vagy. Látom az arcodon. Látom a mozdulataidban. A tested tökéletesen emberi. Semmi sem árulja el…
Elárulja – vitatkoztam. – Idő multával te is meg fogod látni. Feszélyezőnek, aztán félelmetesnek találod, végül megszokod. Hidd el nekem, én tudom. Felvonta a szemöldökét, aztán leengedte. Ivott még egy kortyot, én pedig elképzeltem, mennyire ízlik neki a rum. Tudtam, hogy nem iszik minden nap, de ha megtette, nagyon élvezte.
Mennyi emlék, gyönyörű Merrick – súgtam. Nagyon fontosnak tartottam, hogy ne közöljem őket vele, azokra az emlékekre összpontosítsak, amelyek ereklyetartóként óvják ártatlanságát, és a megszentelt bizalomra emlékeztetnek. Aaron az utolsó percig rajongott érte, bár nekem ritkán beszélt erről. Mit tud Merrick a tragikus, cserbenhagyásos gázolásról, amely kioltotta Aaron életét? Én addigra kiléptem a Talamascából, Aaron szeretetéből és az életből.
Pedig mennyi hosszú, tudós év kötött össze a halandóságban! Nekünk felül kellett volna emelkednünk minden botláson. Álmunkban se hittük volna, hogy a kutatásunk hurkot vet a nyakunkba, és elhurcol a barátság hosszú éveinek útjáról. De nem ugyanez történt egy másik hűséges talamascással, az én kedves tanítványommal, Jesse Reevesszel is?
Akkor, amikor Merrick még tikkasztó szépségű gyerek volt, én pedig az álmélkodó rendfőnök, nem gondoltam, hogy hátralevő kevés éveim túlzott meglepetéseket tartogatnának.
Miért nem tanultam Jesse esetéből? Jesse Reeves sokkal inkább a tanítványom volt, mint Merrick, és a vámpírok szőröstül-bőröstül bekapták.
Az odaadó Jesse utoljára küldött még nekem egy szépítő körülírásoktól sűrű levelet, amelyet rajtam kívül senki sem érthetett, és tudatta velem, hogy soha többé nem találkozunk. Nem láttam meg a sorsában a figyelmeztetést. Csak arra gondoltam, hogy Jesse Reeves túl fiatal volt a vampirológia elmélyült tanulmányozásához.
Ez már a múlt. Semmi se maradt abból a szomorú esetből. Semmi se maradt azokból a tévedésekből. Halandó életem széttört, lelkem magasba szárnyalt, aztán visszahullott, vámpíréletem eltörölte az egykori ember apró teljesítményeit és vigaszait. Jesse közöttünk volt, ismertem titkait, és tudtam, hogy örökké távol lesz tőlem.
Most a kísértet a fontos, amelyet Jesse csak egy pillanatra látott nyomozás közben, a Louis-t háborgató kísértettörténet a fontos, mert a bizarr kérés, amellyel drága Merrickemhez fordultam, vagyis hogy kivételes tehetségével idézze fel Claudia szellemét.

Köszönet érte a DÁIN kiadónak. http://www.dain.hu