Anne Rice: Kárhozottak Királynője (részlet)

MIRE JESSE teljes jogú tag lett, kisujjában voltak a Talamasca előírásai, eljárásai, a nyomozások jegyzőkönyvezésének módja, tudta, mikor és hogyan kell segíteni a rendőrségnek a bűneseteknél, hogyan lehet kicselezni a sajtó érdeklődését. Megtanulta tisztelni a Talamascát azért, mert nem volt dogmatikus szervezet. Nem követelte meg tagjaitól, hogy bármit elhiggyenek, csupán becsületes és alapos beszámolót várt el a megfigyelt jelenségekről. A Talamascát a minták, a hasonlóságok, az ismétlődések érdekelték. Bőséges változatosságban használta a kifejezéseket, de nem volt megcsontosodott nyelvezete, aktáiban a kereszthivatkozások tucatjait használta. Ennek ellenére tagjai nem hanyagolták el a teoretikusokat. Jesse olvasta valamennyi híres okkult detektív, médium és mentalista munkáit. Áttanulmányozott mindent, aminek köze volt az okkulthoz. Sokszor eszébe jutott Maharet tanácsa. Mennyire igazat mondott. A szellemek, jelenések, gondolatolvasó, tárgyakat mozgató médiumok nagyon lebilincselők tudnak lenni első látásra, de az emberi faj szempontjából édeskeveset jelentenek. Nem volt, nem is lesz soha nagyszabású okkult vívmány, amely megváltoztatná az emberiség történelmét. Ám Jesse sohasem fáradt bele a munkába. Úgy rákapott a vele járó izgalomra, még a titkolózásra is, mint a kábítószerre. Magába szippantotta a Talamasca. Bár megszokta az elegáns környezetet – az antik csipkét, a mennyezetes ágyakat, a márkás ezüstöt, a sofőr vezette autót és a személyzetet -, ő maga egyszerűbb és szerényebb lett, mint valaha. Harminc éves korára törékeny, fehér bőrű nő volt, aki hosszúra növesztette középen elválasztott, fürtös, vörös haját, és a válla mögé dobva viselte, hogy arra se legyen gondja. Nem használt festéket, parfümöt, nem hordott ékszert, kivéve a kelta ezüstkarperecet. Egy kasmir blézer volt a kedvenc ruhadarabja, amelyhez gyapjú nadrágot – vagy ha Amerikában tartózkodott, farmert – húzott. Ennek ellenére vonzó jelenség volt, aki jobban felkeltette a férfiak figyelmét, mint szerette volna. Voltak kapcsolatai, de mindig rövidek, és ritkán fontosak. Többet számítottak barátságai a renden belül, ahol rengeteg fivére és nővére volt. Ők ugyanolyan kedvelték Jessét, mint Jesse őket. Szeretett közösséghez tartozni. Ha éjszaka fölriadt, bármikor lemehetett valamelyik kivilágított szalonba, ahol emberek olvastak, diskuráltak, esetleg vitatkoztak fojtott hangon. Besurranhatott a konybába, ahol az éjszakai ügyeletes szakács kívánságtól függően mindig szívesen tálalt korai reggelit vagy kései vacsorát. Akármeddig eléldegélhetett volna a Talamascánál, amely, akár egy katolikus szerzetesrend, gondoskodott az öregeiről és elesettjeiről. Aki a rend kötelékében halt meg, azt elhalmozták kényelemmel és orvosi gondoskodással; utolsó perceit úgy tölthette, ahogy akarta, egyedül vagy vígasztaló tagtársai kezét fogva. Ha úgy tetszett, haza is mehetett a rokonaihoz. Ám a többség jobban szeretett az anyaházban meghalni, ahol méltóságteljes és választékos temetést kapott. A Talamascánál a halál hozzátartozott az élethez. Fekete ruhás férfiak és nők népes gyülekezete búcsúztatta az elmenőket. Igen, a Talamasca lett Jesse népe, és örökre velük is maradt volna, ha az események követhették volna természetes folyásukat. Ám nyolcadik talamascai éve végén történt valami, ami megváltoztatott mindent. Ez juttatta Jessét odáig, hogy szakított a renddel. Bár imponáló teljesítményekkel dicsekedhetett, még 1981 nyarán is Aaron Lightner irányításával dolgozott, és ritkán szólalt meg a Talamasca irányító tanácsában. Ezért ugyancsak meglepődött, amikor David Talbot rendfőnök az irodájába kérette. David energikus, tagbaszakadt, vasszürke hajú és rendíthetetlenül nyájas modorú, hatvanöt éves ember volt. Sherryvel kínálta Jessét, és megnyerően értekezett tizenöt percen át a nagy semmiről, mielőtt a tárgyra tért volna. Egészen másfajta megbízást ajánlott Jessének. A kezébe nyomott egy Interjú a vámpírral című könyvet.
– Szeretném, ha elolvasnád.
- Már olvastam – közölte zavartan Jesse. – Pár éve. De mi köze egy ilyen regénynek hozzánk?
Annak idején a repülőtéren vásárolta meg papírkötésben, és felhabzsolta egy interkontinentális hosszú úton. A sztori, amelyet egy vámpír mesélt egy fiatal újságírónak a modern San Franciscóban, úgy hatott Jessére, mint egy rossz álom. Nem tetszett. Annyira nem, hogy a szemétbe dobta, még csak nem is egy padon hagyta a következő repülőtéren, nehogy valami gyanútlan jámbor megtalálja. A főszereplők – ha úgy vesszük, egész megnyerő halhatatlanok – gonosz kis családként élnek a polgárháború előtti New Orleansban, ahol ötven éven át szipolyozzák a népséget-katonaságot. Lestat a galád főkolompos, önmarcangoló alárendeltje, Louis, a címszereplő és a narrátor. Elragadó „vámpírgyermekük”, Claudia, igazi tragikus alak, mert szellemileg évről-évre érettebb lesz, miközben testben örökre megmarad kislánynak. A könyv a hiábavaló küzdelemről szólt, amelyet Louis folytat a megváltásért, ám Jessét sokkal jobban megrázta Claudia pusztulása és gyűlölete a két hím vámpír iránt, akik teremtették.
- A könyv nem a fantázia műve – magyarázta David egyszerűen. – Bár tisztázatlan, miért írták. Az pedig eléggé nyugtalanító, hogy még meg is jelentették.
- Nem a fantázia műve? – ismételte Jesse. – Nem értem.
- Álnéven írták – folytatta David -, a csekkeket egy fiatalembernek küldözgetik, aki csavargó életmódot folytat, és következetesen elzárkózik kapcsolatteremtő puhatolózásaink elől. Ő is újságíró volt, nagyon hasonló a könyvben szereplő fiúhoz. Ám ez pillanatnyilag nem tartozik ide. A te dolgod, hogy utazz el New Orleansba, és szedj össze minden dokumentumot a polgárháború előtti eseményekről.
- Várj csak! Azt akarod mondani, hogy léteznek vámpírok? Hogy ezek az alakok – Lestat, Louis és a kis Claudia – valóságosak?
- Pontosan azt – felelte David. – És ne feledd Armand-t, a párizsi Vámpírszínház mentorát. Emlékszel Armand-ra?
Jesse minden nehézség nélkül föl tudta idézni magában Armand-t vagy a színházat. Armand-nak, a regény legöregebb halhatatlanának olyan arca és alakja volt, mint egy serdülő fiúnak. A színház, az valami vérfagyasztó intézmény volt, a színpadon embereket gyilkoltak a gyanútlan párizsi nézőközönség szeme láttára, amely azt hitte, hogy ez is hozzátartozik az előadáshoz. Ismét fölrémlett benne a regény lidérces hangulata. Főleg azok a részek, amelyek Claudiával foglalkoztak. Claudia a vámpírszínházban halt meg. A vámpírbokor pusztította el, Armand parancsára.
- Jól értelek, David? Azt állítod, hogy ezek a kreatúrák léteznek?
- Abszolúte – felelte David. – Létrejöttünk óta figyelemmek kísérjük a lényeknek ezt a típusát. Tulajdonképpen épp ezeknek a fajzatoknak a tanulmányozására alapították a Talamascát, de ez már egy másik történet. Ebben a regényben minden valószínűség szerint nem szerepelnek kitalált alakok. Éppen az lenne a megbízásod, hogy dokumentumokkal bizonyítsd az itt leírt New Orleans-i bokor – Claudia, Louis, Lestat – létezését. Jesséből kipukkadt a nevetés. David olyan türelmesen nézte, amitől csak még hangosabban hahotázott. Ám Talbot ugyanúgy nem botránkozott meg a derűjén, mint ahogy nyolc éve Aaron Lightner sem az első találkozáson.
- Kiváló hozzáállás! – dícsérte kaján félmosollyal. – Nem is szeretnénk, ha túlságosan élénk lenne a fantáziád, vagy mindent elhinnél. Ám ez a terület, Jesse, megköveteli a fokozott elővigyázatosságot, és a szabályok szigorú betartását! Hidd el nekem, hogy roppant veszedelmes. Természetesen visszautasíthatod a megbízást.
- Nem félsz, hogy megint kinevetlek? – kérdezte Jesse. A Talamascánál ritkán, sőt úgyszólván sohasem hallotta a „veszély” szót. Csak írásban látta a boszorkánycsaládok aktáiban. Mármost egy boszorkánycsalád létezése simán elhihető. A boszorkányok emberek, és a szellemek nagy valószínűséggel manipulálhatók. De hogy vámpírok?
- Hát akkor közelítsük meg így – javasolta David. – Mielőtt határoznál, megnézzük a pinceboltban ezeknek a fajzatoknak néhány holmiját. Jesse ennek már nem bírt ellenállni. Számtalan szoba volt az anyaház alatt, ahová sohasem léphetett be. Nem hagyja ki ezt alkalmat. Ahogy mentek le a lépcsőn Daviddel, váratlanul és nagyon erősen megcsapta a sonomai hangulat. Még a hosszú folyosó és a ritkásan elhelyezett, tompa fényű égők is Maharet pincéjére emlékeztették. Egyre izgatottabb lett. Szótlanul követte Davidet egyik lezárt raktárból a másikba. Látott könyveket, egy polcon egy koponyát, a padlón ócska ruháknak tűnő kupacokat, bútort, olajfestményeket, ládákat, páncélszekrényeket, port.
- Ennek a betyárbútornak – intett David – ilyen vagy olyan módon köze van vérivó halhatatlan barátainkhoz. Meglehetősen hajlamosak az anyagiasságra, és a legváltozatosabb kacatok maradnak utánuk. Nem ritkaság, hogy egész bebútorozott lakást hagynak hátra, ruhatárral és koporsókkal – nagyon díszes, érdekes koporsókkal – egyetemben, mikor ráunnak egy bizonyos helyre vagy személyazonosságra. De van itt még néhány különlegesség, amelyet meg kell mutatnom. Úgy vélem, eléggé bizonyító erejű lesz. Bizonyító erejű? Van bizonyosság ebben a munkában? Hát ez valóban a meglepetések délutánja. David bevezette az utolsó szobába, egy bádoglemezzel borított falú, nagyon tágas helyiségbe, és rögtön fel is kapcsolta az erős fényű mennyezetvilágítást.
Jesse hatalmas festményt pillantott meg a szemközti falon. Rögtön látta, hogy reneszánsz, valószínűleg velencei. Tojástemperával festették fára. Az a csodálatos fény áradt belőle, amelyet semmiféle szintetikus anyaggal nem lehet előállítani. Elolvasta a latin nyelvű címet és a művész nevét, amelyeket apró antikva betűkkel festettek a jobb alsó sarokba:
Amadeo megkísértése
Pinxit Marius
Hátralépett, hogy jobban lássa a festményt.
Fekete szárnyú angyalok mesébe illő csapata lebegett egy térdelő bronzbarna fürtös fiú körül. A háttérben a boltívsoron benéző, kobaltkék égbolton nagyszerűen megfestett, aranyos felhők torlódtak. A márványpadló olyan tökéletes volt, akár egy fénykép. A szemlélő érezte hűvösségét, látta a kő erezését. Ám az alakok voltak a legcsodálatosabbak. Az angyalok arcát művészien egyénítették, pasztellszín köntösüket, szárnyuk fekete tollait a szertelenségig részletezték. A fiú pedig – a fiú egyszerűen élt! Elevenen csillogó sötétbarna szemekkel nézett ki a képből, a bőre nyirkosnak tűnt. Az ember azt várta, hogy mindjárt feláll vagy megszólal! Igazság szerint túlságosan naturalista volt reneszánsznak. Az alakok inkább egyedieknek tűntek, mint eszményieknek. Enyhe gúny, már-már epés fanyarság ült az angyalok arcán, és a festő túlzott aprólékossággal adta vissza a fiú zekéjének, térdnadrágjának szövetét. Jesse látta még a foltokat is, egy apró szakadást, a port a zeke ujján. Más hasonló részletek is voltak: itt-ott száraz levelek a padlón, és az egyik oldalon két ecset, látszólag minden ok nélkül odadobva.
- Ki ez a Marius? – súgta. Nem ismerte a nevet, és még sohasem találkozott olasz festményen ilyen sok nyugtalanító motívummal. Fekete szárnyú angyalok…
David nem felelt, a fiút mutatta. – Jól figyeld meg – mondta. – Vizsgálatodnak nem ő az igazi tárgya. Csak egy nagyon fontos kapcsolat.
Tárgy? Kapcsolat?…Ehhez túlságosan elmerült a festményben. – Idenézz, csontok vannak a sarokban, poros embercsontok, mintha csak úgy félresöpörték volna őket! De hát mi a csodát akar ez mondani?
- Igen – mormolta David. – Ahol a „kísértés” szóval találkozol, ott általában ördögök fognak körül egy szentet.
- Pontosan! – vágta rá a nő. – Ezt a kivételes kézügyességet! – Minél tovább bámulta a festményt, annál zaklatottabb lett. – Hogy jutottál hozzá?
- A rend szerezte évszázadokkal ezelőtt – felelte David. – Velencei megbízottunk mentette ki egy leégett palotából a Canale Grande partján. A vámpírok egyébként állandó kapcsolatban vannak a tűzzel. Ez az egyetlen fegyver, amelyet hatékonyan vethetnek be egymás ellen. Mindig kíséri őket a tűz. Az Interjú a vámpírral több tüzet is leír, ha emlékszel. Louis felgyújt egy házat New Orleansban, amikor megpróbálja elpusztítani teremtőjét és mentorát, Lestat-t. Később a párizsi vámpírszínházat gyújtja fel Claudia halála után. Claudia halála. Jesse kissé összerándult, mert végigszaladt a hideg a hátán.
- Jól nézd meg a fiút – mondta David -, mert most róla beszélünk.
Amadeo. Azt jelenti: „Aki szereti az Istent”. Kétségtelenül szemrevaló szerzet. Tizenhat, talán tizenhét éves, szögletes, arányos arc, különös, könyörgő szempár.
David a kezébe nyomott valamit. Jesse kelletlenül levette a szemét a festményről. Egy ferrotípiát látott, tizenkilencedik századi fotót. – Hiszen ez ugyanaz a fiú! – suttogta.
- Az bizony. Ezt nevezem kísérletnek! Valószínűleg közvetlenül alkonyat után készült, lehetetlen megvilágítással, amely senki másnál nem jött volna be. Megfigyelted, hogy az arcon kívül úgyszólván semmit sem lehet látni?
Valóban nem lehetett, ám Jesse így is fölismerte a korabeli hajviseletet.
- Ezt is megnézheted. – David most egy régi lapot, egy tizenkilencedik századi újságot adott oda neki, azt a fajtát, amelyet apró betűkkel nyomtattak keskeny oszlopokba, és tollrajzokkal illusztráltak. Ugyanaz a fiú szállt ki egy nyitott hintóból. Sebtében készült rajz volt, de elkapta a fiú mosolyát.
- Róla szól a cikk, és a vámpírszínházáról. Ez itt egy angol újság 1789-ből, jó nyolc évvel korábbról, de ebben is ugyanezen intézmény és fiatalember nagyon alapos leírásával találkozhatsz.
- A vámpírszínház…- Jesse fölpillantott a festményen térdelő, bronzhajú fiúra. – De hiszen ez a regényben szereplő Armand!
- Pontosan. Úgy tűnik, kedveli ezt a nevet. Lehetett Amadeo, mikor Olaszországban élt, de a tizennyolcadik századra Armand lett, és azóta is ezt a nevet használja.
- Ne olyan gyorsan! – kérte Jesse. – Azt állítod, hogy a vámpírszínházat dokumentálták? A mieink?
- Méghozzá alaposan. Vaskos akta. Megszámlálhatatlan emlékezés a színházról. Nálunk vannak a jegyzőnél készült tulajdonlevelek. És itt elérkeztünk egy újabb kapocshoz a mi aktáinkkal, és ezzel a kis regénnyel. A színház tulajdonosát Lestat de Lioncourt-nak hívták, aki 1789-ben vásárolta meg. A párizsi ingatlannak a mai napig egy ugyanilyen nevű ember a tulajdonosa.
- Igazoltátok? – kérdezte Jesse.
- Itt van minden az ügyiratban – mondta David -, fénymásolatok a régi telekkönyvről és a mostaniról. Tanulmányozhatod Lestat aláírását, ha akarod. Lestat nagy léptékben csinál mindent, a fele oldalt telekanyarítja a gyönyörű betűivel. Több fénymásolatunk van róla. Vidd magaddal őket New Orleansba. Van itt egy újságcikk a tűzről, amely pontosan úgy pusztította el a színházat, ahogyan Louis leírja. A dátum egybevág a regénybeli tényekkel. Természetesen mindent át kell tanulmányoznod. A regényt is olvasd el még egyszer, de nagyon figyelmesen!

Köszönet érte a DÁIN kiadónak. http://www.dain.hu